Számomra eddig ismeretlen remekműre találtam, ami nekem már monitoron át többet ad, mond, mint a tegnap bemutatott Udvarhölgyek vagy az Arnolfini házaspár, ahol szintén a tükröt csodáljuk a képen. Mert ebben a műben lélek és “hozott anyag” van, ezen látszik, hogy tétje volt a festő számára is. Hogy az alakokon keresztül magáról szeretne szólni, igazat, nemeset, szívből jövőt, és bízik abban, hogy a mű hatással lesz a világ folyására..
Ez a mű őszinte kiáltvány a pénzhez, egy utolsó, reményteli mozdulat afelé, hogy a fizetőeszköz ne kerüljön az ördög kezébe. Itt a pénz még arany és ragyog, itt még isteni a fénye.
“Fentről kapott”, jó ügyet – a javak igazságos elosztását és egy békés, egyszerű életet – remél. A funkciója csak annyi, hogy leegyszerűsítse a dolgainkat.
A bankok térhódítása és a kapitalizmus elterjedése előtt állunk még, egy asztalon a fizetőeszköz és a szentkönyv, és az első pénzintézetet még istenre nézve alapítják meg. Még senki nem hatalmaskodni, meggazdagodni, a másikat uralni vágyik, hanem csak az urat imádni, és ez alá rendelte az összes tevékenységét is, legyen az akár az, hogy pénzt vált.
S noha egy látszólag teljesen profán tett közepette vagyunk, de figyelmünk akkor is egy másik világé, a valódié, és tudjuk, igen pontosan tudjuk, azért(!!) mindent, de mindent ki kell fizetnünk.
Itt még férfi és nő csodálatos szimmetriában borul egymásra, a mérleg meg nem csak pénzt mér, hanem az utolsó ítélet szimbóluma is, ahol eldől, mennyi a jó és rossz volt bennünk.
És és és, ez még az a világ, amikor az asztalon fekvő tükrön keresztül maga a – képet – teremtő néz be hozzánk.
De a világ kíváncsisága, sunyisága, sugdolózása a felső jobb oldalon már ott leskelődik, de itt még nincs esélye.