Március 25-én nyílt meg a Nyitott Műhelyben Makhult Gabi: Ráközelítés az óceánra c. kiállítása, így meséltem előtte:
Legnagyobb reményem, hogy létezik-e olyan folyó, melynek összes cseppje egyszer az óceánba ér. És onnantól más feladata nem marad, mint egész lényét a nagy víznek odaadja, nem indul már újra útra a forrásból, édesvízből sóssá lesz, elveszti benne egykori nevét, formáját, elfeledi a partokat, melyeket simogatott, mikor rájuk ömlött, és házakat sodort. Sokat látott, városokat összekötő és hatalmas terheket szállító nagyvíz.
Szóval, hogy létezhet-e olyan élet, melyben a folyó aki vagyok végre megnyugszik, nem akar már nevet, új utakat törni, új medreket.
Noha történeteink szintjén különbözhetünk, Gabival egy a szívünk vágya, hogy elvesztve folyótermészetünk ráközelítsünk az óceánra.
Gabi, Réka és a Vonal
Ennek a nagy odavágyódásban ahhoz, ami oly közel, hogy még a lélegzetnél is közelebb lenyomatai ezek az alkotások, melyeken minden egyes vonal a semmi felé nyújtózkodik, az ismert énből indul, és jut el annak pereméig.
Kövessétek a vonalakat, figyeljétek az utat, melyet közben megtesztek!
Nekem úgy tűnik, magamba húznak vissza, összekötők ők ismert és ismeretlen között. Mikor lesz a folyó óceánná? Ha követem a vonalak útját erre a kérdésre is választ kapok.
És közben egyre jobban érik a Makhult Gabi-féle vonal. Amikor az első kiállítását megnyitottam már meséltem arról, hogy először Gabi kézírására figyeltem fel, mániákus írásvizsgáló vagyok, a betűk íve, hangsúlya, a formája, a ritmusa sokat elmesél annak írójáról. Nem mindig vagyok képes verbalizálni a látványt, de tudom, a kéz táncában testet ölt a másik lényének minősége. Gabinál egyből láttam, így az ír, aki már csak az óceánnal randevúzik, az a folyó, aki nagyon-nagyon hazavágyik, mert volt már folyó eleget. Egy sokat látott, érett mozdulat ez a kéztánc.
Amikor a fekete nyomot hagy a fehéren még egy ismert régióban vagyok, az érző, gondolkozó énben, és a vonal kivezet e térből, egy nagy bizonytalanságon keresztül egy ki merem mondani egy végső bizonyosság felé. A vonalhúzás gyakorlat, szádana, a önmegvalósításért végzett cselekedet, mely vonal ugyan a célba sosem vihet el, de mégis húzom, húzom fel nem adom, az utolsó lelégzetvételig húzom..mást nem tehetek.
Ahhoz, hogy saját magam felé induljak el egy elcsendesedett, az érzéktárgyaktól elforduló elme szükséges. Egy olyan elme, mely elfáradt ebben a a testet öltött világban. Olykor vissza szoktam tartani a lélegzetem, hogy végre felismerjem, milyen az, amikor olyan légszomj gyötör, hogy emellett egyetlen gondolat sem bukkanhat fel, mert a vágy a levegőre egész lényemet kitölti. Szeretnék kapni egy mintát arra, milyen szándék(…) is szükségeltik ahhoz, hogy önmagamhoz végre megtérjek, mert már semmi de semmi mást nem akarok.
Erre a szomjra nem lehet edzeni, ez vagy megjelenik egy életben vagy nem. Ahol megjelenik az innentől a világ számára talán egy nem is létező cél felé fut, egy cél felé, mely ugyan a világban bukkant fel, de nem ebből való. Oázist keres a sivatagban, amiről a világ úgy regél, csak délibáb.
és a part, mely mindezt ihlette. Vale Figuerias, Algarve, Portugália
Elég nagy öröm ebben a képtelen és megérthetetlen rohamban saját lényem valóságossága felé, egy A pontból A felé tartó mozdulatban társakra lelni, és az ő alkotásaikban végre felfedezni a saját kutatásom tárgyát is.
http://makhultgabi2.blogspot.hu/2017/10/rakozelites-az-oceanra.html