Az este voltam egy performance-on, az alapötlet zseniális volt. Elektronikus zenére bekötött szemű nő táncolt, amit egy a füleit jó erősen betömött, festő férfi próbált vásznán megjeleníteni, nagyjából húsz perc alatt. Az előadás célja az volt, hogy a lány át tudja-e adni a mozdulataival a zenét a süket festőnek. A táncos és a festő között rendkívül finom vibrálás volt, ha rá kellene mutatni, mit jelent nekem a szexus felső fokon, erre a térre utalnék, erre a testek között megjelenő, a semminek helyet hagyó gyönyörűségre, ami egyszerre felizgat és megnyugtat, ami lényegében csak felfed valamit az érzékszervek számára, ami amúgy állandó jelenvalóságával megtart mindannyiunkat.
A zene és a tánc nagyon rendben volt, viszont ahogy megláttam a képet és elolvastam a festő életrajzát azért el kellett, hogy fojtsak egy sikítást. Vagyis nem, ez több annál, ez egy szűnni nem akaró halk nyöszörgés bennem jó ideje.
Paul Gauguin
És ezen a ponton nem a modern kori, mainstream, művészeti áramlat miatt nyögdécselek, mert az legalább bevallja, hogy nem más, mint a pénzmániások egyik legjobban termelő piaca, ez itt egy másik bánatom. A festő férfi ugyanis egyszerre volt pszichológus, buddhista, gyakorló szerzetes és végül festő is. (ojjé)
A kiállított képeken legfőbbképp vonalakat ábrázolt, egyenes, spirális, körkörös formában,egy- két helyen figurális ábrákat is felfedve, némelyik művet olykor hat órán át tartó meditációs gyakorlatként is használta, természetesen ezekbe önmagukba nem is kötnék bele. És már majdnem jól is éreztem magam az este, aztán csak elolvastam az életrajzot. Ami miatt felbosszantottam magam, az a spirituális művészet fogalom, ahogy címkézte magát a leírásban.
Tegyük hát rendbe, mit értünk ma spiritualitás alatt, és nyomatékosítsuk az egyszerűség kedvéért sem Isten, sem a Fia nem spirituális. Azért is használom őket példaként, mert e két fogalom talán mindenkinek jelent valamit, ami alapján disztingválni tud.
Tamara de Lempicka
A mai spiritualitás nem szól másról, mint a személyes én tisztogatásáról, gyógyításáról, vigasztalásáról, a spiritualitás receptet kínál, praxist írt elő megszabaduláshoz. És nem veszi észre, azzal, hogy mindezt a személyes én szintjén teszi, óriásira fújja halandóságunkat, lényegében ledönti a semmit a trónról, és a helyébe a valakit ülteti. A spiritualitás nem más, mint a halandó én trónbitorló cselekedete, mely abban bízik, ha kellő mennyiséget meditál, gyakorol, tisztul, válik éberebbé ésígytovább, elérhet egy tökéletes állapotot és énként felfedezi magában istent.
A spiritualitás a lehetetlent ígéri, mert az énből nem lesz isten. Hazudik. Soha senki ebben az emberi testben nem válik tiszta fénnyé, a kettő az utolsó lélegzetig kettő marad.
A valóság kutatása más dolog, nem is keverném ide, és maximum tagadásként tudnám kifejezni jelentését. Mindezt onnan írom, hogy tizenkét éven át én is a rabja voltam a legválogatottabb spirituális átveréseknek, 2006-ban szabadultam, és azóta döbbentem nézem, mi zajlik a piacon, és micsoda érdeklődés van iránta.
A spiritualitás elől menekülök a művészetbe, mert noha posztmodern meg még annál is modernebb, de legalább nem fáraszt szabadulással, végső megoldással. Erre tévedek, ide is bepofátlankodik.
Jan van Eyck
A művészet eredeti értelmében számomra eszköz a valóság felé, afelé, amit tudom, énként soha el nem érhetek. A művészet ellenben az akármilyen jógaiskolákkal, megszabadulást kínáló, non-duális tanfolyamokkal, elvonulásokkal soha, de soha nem ígéri, hogy ha eleget festesz, istenné válhatsz. A művészet végtelenül alázatos és ismeri, hol a helye, hogy nem több, mint egy lépcső, egy átjáró, melyen az én elindulhat, és ahol a végén semmit sem kap. Megszabadulást meg pláne nem.
(borítókép: Albrecht Dürer, és a mellékelt képek nem “spirituálisak)