https://mucsarnok.hu/kiallitasok/kiallitasok.php?mid=3oXHyLMel5h1YMFHTQ1GLz
Bravó, sikerült apró darabjaira zúzni a képet, több száz év festészete után az egyik őrült agymenéseit ünnepelve mára tényleg táncot járhatunk a romok felett. És agyonművelt, jó beszédű művészettörténészek szólamait hallgatva választ keresni létezésünkre a krikszkrakszokban. Értem én, persze, hogy a huszadik század csakis így válaszolhatott a történelemre, hogy feltrancsírozta a látható világot, lebontotta az utolsó atomig, átvilágította, és leleplezte azt az alapvető hazugságot, hogy az anyagi valódi jelleggel bír.
És most már azt is belátom, ha “haladni” akarok, közel kell mennem az absztrakt festészethez. Évek óta tényleg rendkívüli energiákat fordítok a megértésre, mert nekem ahhoz, hogy például egy Reigl Judit-képpel kapcsolódni tudjak, igenis tudás is kellett.
Judit csodálatos szintetizáló elme, ragyogó gondolkodó és kereső volt, öntörvényű, szabad, csillapíthatatlan létező. De a kor divatjától, szellemétől ő sem volt szabad, s miután megfestette az első klasszikus vonalvezetésű képeit, ő sem tudott mást tenni, mint alávetni magát a kornak, és beállni a látványrombolók közé. Értem én, ez volt a következő lépés, és tényleg évek óta próbálok beletörődni ebbe, hogy ezek szerint ahhoz, hogy elpusztuljon a világ, teljesen, el kell pusztulnia a művészetnek is. Ejnye-bejnye, hát csak kiderül, valamit át akartam vinni magammal a túlpartra, és most itt a vámnál elkaptak. Nem, a művészet is marad.
Mert az absztrakt impresszionizmussal, a vászonra öntős, csöpögtetős, hányós alkotásokkal elértük a 23 óra 58.percet. Innen lehetetlen tovább képet festeni, innen már csak azt ismételhetjük, ami megtörtént.
Reigl Judit művészete élőben, ekkora mennyiségben rettentően meghatott, több kép előtt potyogtak a könnyeim. Nekem ő tényleg az emberi létezés végső perce, az utolsó lehetőség, hogy még embert, lelket lássak a képen, hogy aztán végérvényesen leuralhassanak minket a mesterséges intelligenciák. De végül is mi adtuk fel, mi romboltuk össze azt, amit kaptunk és amit évezredeken át építettek elődeink. És Juditék csak ezt tartották elénk tükörként.
Reigl Judit még egy utolsó óriásit kiált, és noha, mint látvány nehéz azt mondanom, hogy jólesik nézni a képeit, mint érzés, mint “energia” eszméletlen erejük van.
Mert az emberi utolsó megnyilatkozásai ezek az alkotások, Reiglék generációjával hal meg a művészet.
Judit festészete az agónia leképezése, ami azért annyira erős, mert a haldokló ember már borzasztóan őszinte. Ezek a képek e lassan eltűnő faj végső lenyomatai, mely már viselt annyi mezt és pózt, hogy nem akar és nem is tud már többet szerepelni. Mert hát ki is tudna agónia közben ebbe még energiát fektetni..
Meztelenül haldoklunk, így borzasztó meztelenek ezek a képek, melyek nekem egytől egyig a hörgés, a pelenkacsere kiszolgáltatottsága, a fájdalom elviselhetetlensége, a morfiummal letompított és szétfolyt tudat végső maradványai. És azzal a ténnyel való borzasztó szembesülés, hogy lassan, nagyon lassan halunk meg.
Igen, előttük állva átélhetjük saját agóniánk, ami nem kis “élmény”. És milyen abszurd, de még itt is az emberi részt választom, mert azt ismerem, és együtt hörgök, fuldoklom légszomjban Judittal. De képtelen vagyok az ismeretlent választani, nincs hozzá érzékszervem, így meg kell várnom, hogy az (AZ) válasszon engem. És e képek előtt állva lényegében ez történik velem.
Imádtam hát csukott szemmel, révületbe zuhanva lebegni a művek teremtette térben. Kértem is egy kiállítási széket, mert többször majdnem összeestem egy-egy kép előtt, mert nem óvtam magam, átadtam magam az emberiség agóniájának, és megszakadt a szívem.
Igen, látom, milyen szánalmas vagyok, ahogy kapaszkodok a romokba, ahogy a törmeléket szorongatom a tenyeremben, Judit képeit.
De közben tudom, ebben a formában nekünk bevégeztetett.
De innen nekem semmi de semmi esélyem, az utolsó “szabad akarat” az volt bennem, hogy idáig eljussak.
