(borítókép: Hilma af Klint absztrakciója)
ma negyed évszázada annak, hogy először hallottam meg azt az eget rengető ordítást, ami egyszer és mindenkorra leválasztott az első huszonhét évem alatt rajtam uralkodó személyes éntől, és mely felfedte előttem, hogy húha, itt létezik valaki, valami, ami sokkal nagyobb, szebb, ékesebb, mint bármi, amit magamról el tudok képzelni. Amikor abban a brühli (ahol Max Ernst született) kórházban, a negyvenkettedik hét felé közeledve, a majdnem négy és fél kilós gyereket kirángatták a méhemből – és én kétségbeesve kiáltottam utána, mindjárt jövök – egy akkor hét évvel ezelőtti pillanat öltött testet az anyagi világban, amikor is húszévesen egy halál közeli vagy éppen élet közeli állapotban átéltem, milyen az, amikor a szerelem ledönt a trónodról, hogy ő uralkodjon végre.
gyerek és anya holdfényben
A borzasztó az egészben az, hogy ez a pillanat most van, és ez az egyetlen valóság, és ehhez képest minden, amit ideképzelek, óriási átverés. Az is, hogy én írom ezt a szöveget, te meg olvasod, mert csak ez a mostot is meghaladó nem-pillanat az, ami van. De ma különösen. A borzasztó én vagyok, aki ezen nem-pillanaton kívül itt bármi másnak is esélyt ad.
A fiam érkezése marasztalt az anyagban, noha húszévesen egyértelmű vált, hát gyerekek innen húzni kéne, de gyorsan, mert nincs itt semmi látnivaló..Ha ő nincs, nem találom meg a tanítóm, és egy megtapasztalást valóságosnak tartva hagyom itt ezt az árnyékvilágot, szóval ki nem élt, fel nem tárt szunnyadó hajlamokkal halok meg.
2026. július 18. reggele, huszonöt évvel később
Viszont anyává nem sikerült válnom, a mai napig nem találom ezt a szerepet sem, nem vagyok megtartó oltalom, ingatag vagyok, házat lehetetlen rám építeni, és huszonöt éve ellenére még mindig néha azt érzem, inkább én vagyok a fiam lánya. Ráadásul egész kiskora óta szűrő nélkül mesélek neki magamról, aminek az lett a következménye, hogy jobb pillantokban ő is, és így semmi illuziója nincs a felnőttekkel kapcsolatban, mert látja, attól mert azok évtizedekkel idősebbek, sem látják sokszor az utat előre, a kijáratot meg pláne nem.
Szóval, (jó) anya sem vagyok..Az egyetlen érdemem az, és ez lehet annak köszönhető, hogy mindig mindent, mint a legjobb barátomnak meséltem el, hogy a fiam egy szabad szellemű házasság gyermekeként nőtt fel, hogy már egészen kiskorától kezdve tudta, amikor apa három napra elmegy, nem szolgálati útra indul, hanem a barátnőjéhez, és ilyet néha anya is csinált, és hogy ez tényleg rendben van, hogy ez a természetes!! De tényleg az, és ezt látom a saját párkapcsolataiban, hogy zsigerileg másképp áll ahhoz hozzá, ha megtudja, hogy a barátnőjének még egy barátja van..és ez elmondhatatlan gyönyörű, benső vidékről tanúskodik.
www.zalaikaroly.com
És nekem az, hogy a fiam most épp a fogadott nagymamájánal van, vagyis a férjem egy korábbi barátnőjénél, a férjem meg a szerelmével, én meg az enyémmel, aki esetemben nem ölt testet, de attól még van, sőt csak ő van, az én anyává válásom születésnapi ajándéka. Olyan, mintha ez ami most van, ez a földrajzilag éppen egymástól való távollét- három különböző országban és mégis egy szívben ennyien együtt – lenne végre az én Anyává válásom napja. Mert mi más is egy Anya, mint egy nagy tyúkanyó, akinek a tollai alatt sokan elférnek. Apa, férj, fiú, szeretők, szerelmek..
Tudom, hogy amiről írok, azt nekem is úgy kellene bezárnom, mint ahogy Hilma af Klint tette a festményeivel, mert a világ nem értette absztrakt művészetét..Kellett egy Kandiszkij, aki aztán népszerűsítette az izmust, és jaj nekem Kandiszkij, de tényleg, (róla majd máshol, hogy miért jaj) de ott már tapsolt a világ. Lehet majd utánam is eljön egy férfi, aki elmeséli ugyanezt, nyomatékosabban, jobb csomagolással, és neki már el fogja hinni a világ, hogy csak így érdemes, szóval, hogy maradva a művészettörténetnél, az absztakt festészetnek is van létjogosultsága, miként a szabad, határok nélküli családoknak is.
De én nem és nem és nem tudom, bezárni ezt a csodát, ahogy Hilma tette, és kapok is érte hideget és meleget..és főleg magányt ebben a huszonegyedik századi a monogámia miatt éppen elsivatagosodó világban, mert naná, hogy tudom, hányan már csak a gondolattól is a fejüket fogják, jajasomogyiréka..és menekülnek.
Pedig nekik lenne erre az „absztakcióra” legnagyobb szükségük.