Rembrandt házasságtörő asszonya

 

 

(és világra festeni női Megváltót)

nézegetem ezt a Rembrandt-festményt, melyen egyedül és igazán a házasságtörő asszony ragyog. Azért rendesen kiszól ezzel a fénnyel a képből, és jelzi véleményét a festő. Majd újraolvasom a János evangélium hozzá tartozó részét, és elkap az ideg.
Úgy érzem, évszázadok óta átverésben élünk, amire egy egész társadalom épült. Isten nevében világi hatalmak írtak fölénk törvényeket. Senki, de senki nem tudja nekem bebizonyítani, hogy az evangéliumban olvasottak “Jézus” szavai. A hatalomnak semmi másra nincs szüksége, mint párokban a kiszáradás felé baktató párokra, és ezt most életem talán “legmonogámabb” időszakában írom, tehát még azt sem gondolom, ne lenne valódi tapasztalatom arról, mit jelent egy kettőn alapuló találkozás. De még itt, ebben a lángoló, őrjítő, de közben mozdulatlan szerelemben sem jutna eszembe bűnösnek tartani a férfit, ha más nőre is szemet/szívet vetne, ha bibliásan szólva vétkezne.

 

 

 

 

 

 

 

Nem hiszek egy olyan istenben, aki ilyen piti dolgokkal volt elfoglalva, minthogy kivel és hányszor és merre. Csak egy olyanban, aki elküldte egyetlen fiát/lányát a világba, s akit igenis nem egyszer, hanem százezerszer és mindennap keresztre feszítünk.
Az én isteni fiúmat vagy lányomat ebben a jelenségvilágban úgy hívják, hogy szerelem, aki az egyetlen út az istenhez, akit soha meg nem érhetünk, s akibe maximum halálosan beleszerethetünk, és aki felé emberi szerelmeinken keresztül is gyakorolhatunk.
Az “én” istenem még azelőtt, hogy a mese szerint eget, földet, vizet teremtett, megalkotta a szerelmet, a legelső művét, és szerteárasztotta a földön. És ha egyetlen törvényt is írt mellé, az nem volt más, minthogy vegyétek, vigyétek, árasszátok, ne zárjátok kapcsolatokba. Hagyjátok, hogy első szülöttem – a szerelem – uralkodjon felettetek, mert ő az úr, és a ti maximum csak szolgálhatjátok a világ felől nézve önkényes jellegét. Mert az van neki.
Százszor írtam, de nem unom meg ismételni magam, mert soha senki mástól ezt így nem hallottam, így nekem kell elmondani, de látom, ahogy őrült elragadtatásom és imádatom egyre csak fertőzi meg a szeretteim. Igenis van értelme írni, mondani, festeni, mert tényleg így a végére nem maradt más témám nekem.
Szóval százszor leírtam már, a szerelem nem egy romantikus, három évig tartó, jövő-menő esemény, ami elmúlik. Mi múlunk el, mi égünk ki mellette maximum, ha nem merjük átadni magunkat neki. És mert elhisszük testi valóságunk, ezért egy másik formára van szükségünk, aki hátteret tart mögé, hogy a legszebb isteni előadás felcsillanhasson. És ha úgy dönt, mert önkényes, akkor egyszerre akár több felületet is választhat. Akkor akár egyszerre többet is szerethetünk.

 

 

 

 

 

Ehhez képest ez a világot az ínség, a pusztulás szélére száműző vallási nagyhatalom kisajátította és nevében törvényt emelt fölénk, és ráadásul a legéteribb, legdrágább isteni hírnöknek a szájába fals mondatokat adott, melyek terhe alatt évszázadok óta szenved a fajunk. A papírforma szerint valamikor a húszas éveinkben meg kellene találni az igazit, és ahhoz hű lenni egy életen át, soha senki másra rá nem nézve szenvedéllyel, szerelemmel, mert onnan már bűnözünk.
Hiszem a Jézust, sőt ez így kevés, Jézus számomra tény, ő az egyik leghatalmasabb tanító, aki a végső igazság, a Mester felé mutat. De az “én” Jézusom szavait soha semelyik apostol nem jegyezte le, mert ő a szívembe írta a tanításait, s melyek garantálom, hogy azok szigorúbbak, mint a Bibliában elénekelt tanmesék java.

A házasságtörő asszony pedig én vagyok, és az összes női felmenőm, és az általam ismert minden nő, mert nincs közöttünk egy se, aki ne “vétkezett” volna. Mert a gondolat is “bűn”.
Gyalázat ez, a Biblia szerint bűn szabadon szeretni, akár egyszerre többet is. Én meg garantálom, hogy ez a passzus terelte az emberiséget oda, ahol ma van..Minden háború mélyén meg nem élt szerelem, szeretethiány van.