Szerettem volna én is a tizenharmadik lenni, de ezek szerint Rembrandt is. És neki, úgy tűnik, a művészet segítségéve sikerült is, és odafestette magát plusz egyedikként a Mester mellé. Ő az, aki kék felsőrészben tartja az árbóckötelet a hajó felénk közeli, első részében. Szokatlanul nyugodt, talán mert alkotói pozíciójában tud arról, az összes jelenség csak ecsetvonás a vásznon, ami eltűnik, míg a vászon marad, és nem érintik a változások.
A képen a vészhelyzetre való reagálásunk tizenkétféle változata, a minden bizonnyal legőszintébb részünk. Na itt aztán lekerül cicoma, smink, manír, és felfedi magát rettentő démonunk, a félelem. Előre szégyellem magam, mit tennék egy ilyen helyzetben, mert azon túl, hogy széjjel kínozna a kibírhatatlan rettegés, a fiamra gondolnék és nem Jézusra.. Igen, pontosan tudom, hogy az anyai rész tart isten igazán még benne ebben a körforgásban, és azt hiszem, nincs egyetlen anya sem, aki szabad.
Tegnap egy édesdrága férfivel beszélgettem, lassan harminc éve él külföldön, de nemsokára haza fog utazni és meglátogatja a nyolcvan feletti szüleit, és pontosan tudja, az anyjában ahogy megérkezik, ki fog sütni a nap, és semmi sem vethet árnyékot a boldogságára.
De ugyanígy a férjem kilencven feletti, jó pár éve otthonban élő anyukájáról is mesélhetnék, akinek az egyetlen programja, – azon kívül, hogy évtizedek óta egy párhuzamos világban élve a mienk mellett a legizgalmasabb történetekbe keveri magát – a fiára való várakozás.
Nem, nem akarok egyetlen milliméternyi kritikát sem felhozni az anyák ellen, aki ész nélkül, őrjítően szeretünk és ragaszkodunk.
Annyira szeretnék látni egy női megváltót, akinek van gyereke, vajon ő hogyan reagálna a viharra?
A festmény 1990-ben egy műrablás része lett, két rendőrnek öltözött férfinak sikerült legyőznie az őröket. A műnek hollétéről a mai napig nincs információ. Egy magányos képkocka emlékeztet az egyszer volt viharra.
