Noha Magritte-ot simán leszürrealistázzák – még a wikipédia is úgy ír róla, jajjnekem – ő maga is tagadta ezen izmushoz való kapcsolódását. Az ég adta földön semmi köze nem volt ehhez az egészhez, még akkor sem, ha a látvány szintjén egyes hasonlóságok felbukkanhatnak.
Magritte nem kapirgál a tudatalattijában, sem tudattalanjában, nem ír, nem fest automatikusan, mert pontosan tudja, hogy az nem hiába van elzárva gondosan tőle. Nem jár terápiára, pedig lett volna oka a gyerekkorban áltélt öngyilkos anyja halála után, nem kutatodik titkok után magában, ott, ahol ez ember előtt tilos az átjárás, és nem hiába, nem hiába. Esze ágában sincs félálomban átélt, így nehezen lokalizálható helyekről információkat felhozni a nappali fénybe.
Magritte itt van az életben, sem a tudata felett, sem az alatt, hanem a testében, és gondolkodik, analizál, majd ezek mentén kérdéseket tesz fel, és választ keres a festményeiben. Nem él azzal a mind jobban minket arrogánssá tevő képességünkkel, hogy bizony mi már az álmokban is olvasunk, szellemekkel kalandozunk, eljutottunk egészen az ükapánkig, akinek a bütyke miatt szenvedünk. Nem okol semmit és senkit, hanem abból építkezik, amit kapott, és nem nyafog, mint ahogy én is szoktam, az akármelyik felmenőmnek tulajdonított vétek miatt, amiért hetedíziglen én én én – ez a dölyfös kis pojáca – szenvedek.
Magritte rendkívüli példakép, aki elsőre csak tagad. Nemet mond a művészsorshoz hozzáfűzött bohém, szabad, szabados, laza, szenvedő, letargikus (etc.) attitűdökre. Semmi külső dísz, semmi pompa, kemény kalap és öltöny, és napi egy séta a kutyával a ház körül. Minek is, hisz itt vannak a gondolatok, velük kell utazni, őket kell felhasználni arra, hogy elvigyenek a legutolsó állomásig.
Magritte példás férj, aki hosszú évtizedekig él látszólag megingathatatlan házassági kötelékben, és amikor a felesége beleszeret a legjobb barátjába, megbocsát, átérzi szerettei szépséges kínjait, igaz onnantól többé nem örökíti meg Georgette-t a képeken. De ez sem valami rettentő kicsapongás, inkább csak egy gondolati útkereszteződés. Innen a házasságunk nem ugyanazon gondolati minták mentén folytatódik tovább, mint korábban.
Magritte a képekkel gondolkozik. Ahol állításokat tesz, melyek közül a legfőbb az, hogy minden egyes tárgy csak kitakar valamit. És a szoba egészét betöltő alma nem egy a “mélytudatból” kibányászott álomkép, hanem egy tárgy csupán, ami elfed valamit. És egyáltalán nem ő a főszereplő, hanem az, amit elrejt.
Magritte a képekkel kérdez, anélkül, hogy, mint René ezekre választ várna, és minket is arra ösztönöz, hogy ha válaszokat nem is találunk, de legalább találjuk meg a legjobb kérdéseinket.
Magritte legfontosabb öröksége, a kérdés, amit itthagyott nekünk:
Mi van az egyes tárgyak mögött? Mit takar ki a kalap, az alma, egyáltalán mit vagy inkább kit takar ki a testem?
