csodálatos film, messzemenőkig ajánlott. Azt vettem észre, hogy folynak a könnyeim, hosszan, jólesően.
Vajon, ha hatvan év múlva visszatekintünk a jelenre, a mostani kort is olyan romantikusan bájosnak, védettnek, ártatlannak fogjuk látni, mint a mából a hatvanas éveket? Vajon van még bármi igazi is a jelenben? Mert csak az fog megmaradni évtizedek múlva..
Vajon még létezik őszinte film, festészet, valódi színművészet? Alkotók, akik számára tét a mű, egzisztenciálisan, „ontológiailag”, vagy már csak szereplés, pénzkereset, hírnév hajhászás az egész?
Borzasztó, de visszatekintve az akkori Párizsra micsoda műanyagvilágban élünk, és búvárfelszerelés kell, ha valaki levegőt akar venni. Nem hiába menekülök a modern művészeti múzeumokból, és fenntartásokkal kezelem a filmeket is. Persze vannak nagy alkotók, de az a bizonyos valami, az a gewisse etwas, amit Linklater csodával határos módon meg tudott jeleníteni a vásznon, az eltűnőben.
Linklaternek sikerült a 21.században felépíteni a tökéletes hatvanas éveket, és végigvinni azon az úton, melyen a nagy Goddard-mű, a Kifulladásig vezetett.
Itt a filmkészítés nem munka, nem iparág, hanem égig érő hivatás, valami, ahol szinte forgatókönyv nélkül, kézzel írt jegyzetekből, ihletből született meg a mű. Ahol még a rendező is alá van vetve egy nagyobb akaratnak.
Mintha a filmnek önmagában lenne akarata, és az önkényuralma dobálná jobbra és balra az egész stábot, de még a rendezőt is. Kívülről ez úgy néz ki, mintha nem létezne filmkészítési koncepció. Pedig van, csak ez nem a rendező elképzelése, hanem magának a filmnek, mint önálló létezőnek a terve. És ha csendesek vagyunk és kellőképp alázatosak és nem vágyunk másra, mint a művel a teremtő meghosszabbításaivá válni, akkor a film megsúgja mit akar.
És e mozi szerint Goddard nagyszerűsége, újszerűsége pont abban rejlik, hogy képes volt, mint személy félreállni, hogy végre helyette maga a film szólaljon meg, a hetedik művészet, mely talán képes lenne kinyitni azt a szobát, ahol a többi művészet sosem járt..
Kívülről emiatt Goddard egy önkényes, összevissza alkotó, aki önző módon gázol át produceren, színészen, napirenden, miközben egy „sokkal nagyobb akaratnak engedelmeskedik”, a filmnek.
Egy marionett bábu, akit a film rángat jobbra és balra, és Goddard abban volt erős, hogy ezt hagyni tudta. S, mintha tényleg isten lenne, bízott a filmben, hogy még ha akadálypályán is vezette végig a céljáig.
A személyes én teljes kifulladásáig. Mert ez lenne a cél.
