Halottaim fényével gyújtottam meg az idén az adventi gyertyákat, nem volt mire várni, eljött az idő, hogy semmissé tegyem a túlhon és az ittlét között tátongó teret, s az életemmel építsem meg a hidat közéjük.

A szerelem pokolgyönyörű izzása talán rokona a halálnak, s abban a forró, sötét lázban ismerhetjük fel minden történet mögötti önmagunk.

A szerelem a végső ölelés a tükröződése, s bízom benne, aki sokszor és mind mélyebben szerelmes az szinte észrevétlen érkezik meg a halálba, mert már emberként abban létezett.

A képet egy huszonöt éve búvópatakként áramló történet ihlette, mely egyszer csak utat tört a felszínre, hogy ne csak sejtsem, hogy itt van, hanem tudjak is róla. Beleszerettem egy könyvalakba, a Tengeróceán című Alessandro Baricco-regény Bartleboomjába. A könyvet 2001 tavaszán olvastam, és már akkor a 165.oldaltól aláhúztam az egész fejezetet, az idén újraolvasva szinte beleégtem e rész gyönyörűségébe. Ezért úgy döntöttem, életre keltem saját történetemben e könyvalakot.
Dehogy döntöttem, fogalmam sincs, hogy kell azt, egyszer csak így lett. Sóvárgásom, vágyakozásom megtestesült.

……………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………….

(részlet a regényből) Jóformán minden festmény tiszta fehér volt, tiszta fehér, ő választotta ki, én meg úgy akasztottam föl, hogy jól láthassa az ágyból. Merő fehérség volt az egész, esküszöm. De ő csak néztem nézte, majd beitta a szemével.
-A tenger….-mondta halkan.
Egy reggel halt meg. Lehunyta a szemét, és többé nem nyitotta ki. Egyszerű. Hát nem tudom. Vannak emberek, akiknek a halálával, tisztelettel szólva, cseppet sem veszít a világ. De neki megérezte a hiányát. Mintha a világ egyik napról a másikra egy kicsit súlyosabb lett volna. Lehet, hogy ez a bolygó meg az egész mindenség csak azért marad a levegőben, mert van egy seregnyi Bartleboom, aki tartja. A maga könnyed módján.Nem hősies pózban. Egyszerűen tartják az egész kócerájt. Olyan, aki képes és szép napon karon fog az utcán, és nagy titokban odasúgja
-Én egyszer láttam az angyalokat, A tenger partján voltak.
Mondta ezt azzal együtt, hogy nem hitt, mármint Istenben, tudós ember volt, az egyházi dolgokra nem sokat adott, ha értik,mire gondolok. De látta az angyalokat. És elmondta. Karon fogott egy szép napon, az utcán, és csodálkozó szemmel azt mondta
-Én egyszer láttam az angyalokat.
Hát lehet ilyen embert nem szeretni?