Rólam
A legenda úgy tartja, lét és a nemlét között egy híd híján mindegyik leszakadt, munkámmal a legutolsó épen maradtat használom, ami a művészet. Képeimmel őrzöm és vigyázom ezt a hidat, melynek gyakorlata abban áll, hogy életem jelenségei mellett krónikásként őrködök, és feljegyzem azt, ami
megtörtént velem.
Csak saját megélésekből dolgozom, mert úgy hiszem, csakis a legintimebb, a leginkább hozzánk tartozó történetek válhatnak hiteles alkotásokká. Festés közben a lehetetlenre vállalkozom, az ecsettel és a festékekkel kísérletet teszek arra, hogy lemossam a jelenségek kettős természetét, addig-addig tisztítom őket, míg hátha felfedi magát aranykori jellegük.
Az életünk kettétört létezés, így főként fájdalom ínség és szenvedés, melyet persze egy kis öröm fűszerez, ám mire egy-egy élethelyzet a festményre kerül, eltűnik belőle minden e jövő-menő világ okozta bánat. A művészet képes a kettősség leleplezésére, hogy kiemeljen egyes élethelyzeteinket az időből, és így már ebben a testben elkezdjen átköltöztetni minket az örökkévalóságba, a festmények utat mutatnak hazafelé, azon otthon irányába, ahonnan valóságunkban soha nem mozdultunk el.
Központi témám a párkapcsolataink és a szerelem. Úgy hiszem, a fennálló világ rettentő válságának oka emberi viszonyaink megbetegedésében rejlik. A képek a párok közötti teljes áttetszőség hírnökei, ami a gyógyulás felé vezető legfontosabb út, és a szerelem eredeti minőségébe való visszaemelésére tett
kísérlet.
A szerelem nem egy érzelem, hanem az emberi élet legnagyobb lehetősége arra, hogy a másikban, mint tükörképünkben meglássuk valódi tekintetünket. A szerelem azt mutatja meg, életre-halálra össze vagyunk kötve emberek, és ezen majd csak a végső búcsú változtat. Ám a szerelem az önkutatás
maximuma is, mely isten legártatlanabb teremténye, az önmagából gyúrt legelső alkotás, még azelőtt, hogy a vizeket, földeket létrehozta volna, így abba belenézve az önkutatás maximuma is, mert a valóságot megérteni és megismerni sosem fogjuk, ám annál inkább halálosan beleszerethetünk.
