www.zalaikaroly.com
Károly ezt a képét is a születésnapom körül festette, és noha nem küldte direkt ajándékként, én mégis úgy fogadtam, mintha nekem, nekünk festette volna.
Amikor huszonkét évesen megismertem akkori negyvenhárom éves lényét, áthatolhatatlan távolságnak tűnt a huszonegy év. Ma – huszonkilenc év után – pedig szinte teljesen eltűnt e sok idő. Hisz az ötvenegy éves nő nagyjából ugyanabban a csapatban játszik, mint egy jól karbantartott hetvenkét éves férfi.
Tudom, látom, emlékszem, hogy “évszázadok hosszú sora” óta a legkülönfélébb helyszíneken kísértük egymást, voltam lánya, szeretője, testvére, anyja, de felesége csak ebben az életben. Most koronázzuk meg a sokféle alakban eddig megjelenő, téren és időn túlívelő szeretetkapcsolatunkat, azzal, hogy ebben a formánkban teljességében megvalósítjuk a házasság, a férjség és a feleségség mibenlétét.
A képen ismét már csak ketten vagyunk, abban a formánkban, amikor egy hosszú házasság után, meghívva abba sok más szerető szereplőt ismét igent mondunk egymásnak. Nem fogjuk visszazárni a monogámia kelepcéjébe a történetünk, de azt tudjuk, kettősünk valódi terébe senki más nem fér be. Mert igenis létezik egy a világ által nem érintett tájunk, ahol évről évre megerősítjük a másik minden arcon túli arcának kimondott igenünk.
E világ nem érintette szentséges térben mindig november van, a hónapok dobogósa, a legszebb, a legmeztelenebb, mely már semmilyen pózban, díszben nem tetszeleg. Amikor a cseresznyefa már hiába dicsekszik egykori virágkoronájával, mert ideérve semmivel sem különb, mint a visszafogott diófa. Ebben az éteri novemberben már a hónap végén havazik, ide előbb érkezik a megváltó, mindent végül kifakító és közös nevezőre hozó fehér.
Megyünk haza, most már tényleg. Elvégeztünk mindent, elég volt, soha többé nem akarjuk megcsalni magunkat a test, az én képzetével. Szép volt, de nagyon sok és fárasztó, és most már elég a káprázatból. Már csak egy végeláthatatlan december, és látszólag kettőként de egyetlen lépéssel hagyjuk el ezt a tájat.
Örökre.