Ragyogó női alakként borult felém, a legsíribb csendet üvöltötte a fülembe, lángoló ölelésében dideregtem, csókjait legelrejtettebb titkaimban is megismertem. Mégsem ért hozzám az ajka sehol sem, mert a legutolsó, köztünk feszülő millimétert szabadon hagyta, hogy abban megjelenhessen az életünket megtartó egyetlen erő, a Szerelem. Ő, akiből megszülettünk és akibe majd belehalunk mindnyájan.
Nászunk köré a Duna partján házat épített, melyet ükanyám után Rozinának nevezett el, s hogy Szerelmünknek tanúi legyenek, néhai női felmenőim és meg nem született kislányom egy-egy szobát kaptak. Nyaralóhelyet az életben, ha épp el akarnak utazni a mennyországból, amiről tudjuk, nem a dolgok végső álllapota.
Egyetlen életben maradottként kisebbségben vagyok e házban, mintha farkasokkal élnék, olyan idegen e gyönyörű közösség. Nem értem, csak csodálom őket, és igyekszem eltanulni szűnni nem akaró szenvedélyükkel miként imádják minden éjjel egyetlen igazi kedvesüket.