Élete közepén, legtávolabb születéstől és haláltól, a történetben való elveszettség irtózatos magánya idején vette kezdetét visszabábozódása.
Már átélte lényének teljes pompáját, szárnyai nem bírtak el több szépséget, olyan szélesre tárta széjjel mellkasát, hogy szinte beleszakadt a feszülésbe. A test már pihent, de a szárnyak még verdestek.
Sokáig úgy hitte, a teljes magára maradottság birodalmába ért, olyan szorosan kapaszkodott hát magába, hogy egészen belefáradt mozdulatlan erőfeszítésébe.
Csak én láttam, én, akiből a lepke és a bábok is előbukkannak, mily gyönyörű bizonyosságba érkezett. Bárcsak elmondhatnám neki és megnyugtathatnám! De hogyan szólítsam meg, nincsenek érzékszervei, melyekkel felfoghatna engem. Mégis a lehetetlennel próbálkozom, és mondom, súgom, de ha kell kiabálom is éjt nappallá téve, mert előbb vagy utóbb meg kell hallania.