A visszabábozódás mozdulata akkor vette kezdetét, amikor élete közepére ért, a legtávolabbi ponthoz születéstől és haláltól.
A lepke itt átélhette lényének teljes pompáját, szárnyai nem bírtak el több szépséget, olyan szélesre tárta széjjel mellkasát, hogy szinte beleszakadt a feszülésbe.
Ami addig nyitva volt az becsukódott, s ami széjjel feszült, óvatosan magába burkolózott. Noha a test már pihent, a szárnyak még verdestek. Nem ismerték eddig ezt a nyugalmat, annak a tényét, hogy sem holnap, sem holnapután nem lesz többet szükség rájuk.
Sokáig úgy hitte, a teljes magára maradottság, a kibírhatatlan bizonytalanság birodalmába ért, olyan szorosan kapaszkodott hát magába, hogy egészen belefáradt a mozdulatlan erőfeszítésbe.
Csak én láttam, én akiből a lepke és a bábok is előbukkannak, mily gyönyörű bizonyosságba és védelembe érkezett. Bárcsak elmondhatnám neki, bárcsak megnyugtathatnám, de hogyan szólítsam meg, nincsenek érzékszervei, melyekkel felfoghatna engem. Mégis a lehetetlennel próbálkozom, és mondom, susogom, de ha kell kiabálom is éjt nap alá téve, mert tudom, hogy előbb vagy utóbb meg kell, hogy hallja.