Az egyszerűség kedvéért poliamornak – többszerelmű – nevezem azt a létezési minőséget, amiben egyedül el tudom képzelni ezt a maradék időt, ami még hátravan. És azzal is tisztában vagyok, mi minden félreértés tapad ehhez a fogalomhoz. Az elmúlt hat évben, mióta megismertem e szót, számtalan próbálkozást tettem definiálására, íme hát egy újabb kísérletet, ami még biztos nem lesz az utolsó.
Először is fontos a szó alappillérének, a szerelemnek a helyretétele, mert itt bukunk el a legtöbbet. A szerelem nem e világi jelenség. Jómagam egy fiatalkori, a halál közelében átélt élménynek köszönhetem felismerését, ott vált nyilvánvalóvá számomra, hogy lényegem felfoghatatlan, fájdalmas gyönyörűség, és, hogy csak ezen valóságom ismerete révén találhatok rokonra egy másik emberben. A különbözőség untat és elfáraszt, és csakis a másikon felragyogó legszebb önmagamba lehetek szerelmes. Ám ezen felcsillanás önkényes és kiszámíthatatlan, és a legváratlanabb helyzetekben ragyog át rajtam.
Számomra az anyává válásom adta meg a megfelelő praxist a szerelem felé, mert ott éltem át először, hogy megismerhetek egy másik lényt is, mint magamat, minden története előtt, meztelen. Leendő gyerekem, maga volt a még szerelmi állapotában pihenő, gyönyörű létező.
És ha egyszer sikerült őt elhoznom kezdeteitől az életbe, akkor sikerülnie kell ennek visszafelé is, magyarul, egy ponton túl nem volt más vágyam, minthogy először a férjem, akivel addigra már rendesen szétvagdaltuk egymást az életben, visszafogadva, elindítsam magamban kezdeti, szerelmi nyugvópontja felé.
Lényegében rükverc várandósságra szántam el magam, és itt már nem a testi rész számított, mert azt amúgy is addigra rendesen elhasználtuk, én sem romantikus mesevilágban élek, hanem végre őt, minden története előtt..
A visszafelé tartó várandósság nem kilenc hónap, hanem egy végeláthatatlan folyamat, melynek csak a kezdete ismert, a pont, amikor eldöntöm, vissza akarom fogadni a másik töredékes, az életben rendesen bepiszkolódott lényét magamba.
Innentől van nekem egy “férjem” itten belül, akit megtaláltam minden esendősége, emberi nehézségén túl, itt ahol nem takarja el a jövő-menő világ, és a dolgok lényege szerelemtermészetű. Ahonnan tényleg mindegy, kit szeret, hova megy, mert ehhez a saját benső felfedezéshez képest minden, ami vele kívül esik meg, képzeletbeli csupán és esetleges.
Én meg ugye nem bírok magammal, és ha egyszer sikerült egy ilyen aktus, miért ne sikerülhetne egy másik kapcsolatban is, a szeretet nagyszerűsége, hogy ellentétben minden más világi javunkkal, amit osztogatunk, nem fogy el, hanem éppen, hogy növekszik.
Még és még és még, őt is és őt is visszafogadni vágytam, és megtalálni ott, ahol szerelmes tudok lenni belé.. Mert ebben az egész mondvacsinált cirkuszban, csak a szerelemben vagyunk igaziak.
A világ végtelen fárasztó, képmutató és gyakran értelmetlenül sok maszkot visel, és rettentően féltjük egymástól a szerepeinket. Ám visszafogadva magamba a másikat hirtelen olyan könnyűvé, egyszerűvé válhat az élet, de hadd tegyem hozzá, rendkívül magányos is lesz.
Mert ki az, aki ért itt, milyen kevesen jönnek el tényleg a szerelemig?