(a boldog átveréseinkről)
Amikor egy kicsit is magas lovon ülök, mert szoktam, mert néha én is elhiszem, hogy boldog vagyok, s alanyi jogon jár itt nekem a béke, az öröm, a harmónia, és hajlamos vagyok valótlan dolgoknak valódi tartalmat adni, akkor újrahallgatom Marlene dalát, és rögtön a helyemre kerülök. A polcra, ahova emberi mivoltomban tartozok, ami a fájdalom. Lehet itt álmodozni, ámítani magunkat, de ez a legutolsó, legmélyebb “helyszíne” az emberi léleknek, ami után minden bizonnyal már csak az isten jöhet. És azért a fájdalom, mert önmagunk teljes odaadása nagyon fáj, s míg a zsebünkben hordott kavicsokat, összegyűjtött emlékeket simán odaadjuk, senki se reménykedjen abban, hogy a test leadásánál nem fog nagyon sikítani. Úgyhogy amíg ez meg nem történik, inkább nem örömködök itt nagyon.
A new age egyik legnagyobb átverése, hogy azt kínálja, ha majd kellő időig suvickolod a személyes ént, egy kis gyógyítás, terápia, családállítás, bodywork..az egyszer csak, a sok munka árán boldog lesz, sőt, hogy elérheti istent, hogy megszabadulhat. Úristen hány spirituális iskola, villogó szemű guru kínál itt nekünk boldogságot, mi meg sorba állunk a legnagyobb átverésért.
Ebben az “ördögnek” van a keze, aki nem átallotta magát valami ezoterikus mesevilágnak álcázni, hogy megvásárolja legmélyebb vágyainkat és ártatlanságunkat is, mert olyan mélyen gyökerezik bennünk valami paradicsomi mítosz..
Én meg mit kapok ezért, ha ilyeneket írok, hogy fájdalomra edzek és kórosan ragaszkodom a szenvedéshez. Egyébként annyiban igen, hogy gyűlölöm becsapni magam, éppen ezért olyan helyzeteket keresek, amiből nem tudok kiesni, és a boldogságból lehet, a szenvedésből meg már csak isten tenyerébe.
Miközben tudom azt is, a szenvedéshez való “ragaszkodásom” az utolsó csapdám, ami életben tartja személyes énem képzetét, és valójában ott kezdődök, amikor végre a szenvedő én valóságosságára is rákérdezek. Ott kezdődik a boldogság, ami valójában nem kezdődik s nem végződik, de az viszont sosem lesz az enyém.
Engem is többször elkapott már a boldogságkór, voltak korábban olyan időszakok, amikor kezdtem már azt hinni, hogy valami hosszú betegség lesz, mert csak nem akart elmúlni.
Egyre elviselhetetlenebbül nagyképű lettem, hisz egy időszakos időjárási anomáliát, egy éppen felettem átvonuló boldog frontot hajlamos voltam összekeverni magammal.
Már majdnem iskolát nyitottam abból, mit kell tenned azért, hogy eljuss ide, ahol én vagyok, hogy már csak őt kell elengedned, neki kell megbocsátanod, azt meg aztat kell megengedned magadnak, elvégre megérdemled, mert ez a te napod. Na meg már csak azt kis foltot kell kiöblítőznöd magadból, egy kis reggeli jógával, meg légzésgyakorlat a tengerparton, utána valami mindenmentes kis brunch tizenegy körül, mert korán nem terheljük a szervezetet, ja és a kávét szigorúan csak növényi tejjel.
Aztán eszembe jutott Marlene, és a legnagyobb hangerőre tekertem a Sag mir wo die Blumen sindet, na az egyből kigyógyított.
Képzeletben újraéltem az utolsó tizenöt évét, amikor a lakásába bezárva magát nem ment többet emberek közé, mert képtelen volt felvállalni, hogy a forma szintjén eltűnt az a gyönyörű nő, aki valaha volt. Végül is egy korábbi arcának rabjaként kárhoztatta magát életfogytiglanra.
Térképet rajzolt a lakásához, melynek a közepén az ágya állt, az egyetlen búvóhely abban az egyre idegenebb világban, melyen be voltak jelölve a könyvei, a polcok, a gyógyszeres asztalka, a telefon és a tévé is. Enni talán hoztak neki, meg takarítottak is, de az ágyát aligha kellett elhagynia. Nem volt magatehetetlen, nem volt beteg, el tudta látni magát, csak egyszerűen nem volt kíváncsi arra a világra, melyben öregasszonyként létezett. És a sorsa elég kegyetlen volt vele, mert 92 éves koráig itt tartotta.
Ám 32 éve vége. Vége, vége, hála istennek, és most már újra és mindig arra a csodálatos kék angyalra emlékeztet, aki ő maga.
Kék, persze, hogy kék, mint a szerelem.