2008 táján volt egy nagy váltás a festészetemben, addig “harmonikus”, idilli, boldog-szerű képeket festettem, majd egyszer csak rettenetesen ráuntam magamra. Ami a képeimen megjelent már régen nem egyezett azzal, amit valójában átéltem. Összetört bennem és köröttem sok minden.. és éppen akkor ismertem meg Gangát, aki pedig az utolsó csemegéket is elvette tőlem, amelyekért még ragaszkodtam.
Brutális kukázás volt az az időszak. Az első könyvem az Árapály-Tengermadár még annak a “boldog” békeidőnek a lenyomata, mely bizonyos életekben egész végig kitart, bár el sem tudom képzelni, hogyan. Inkább arra tippelek, a legjobb biznisz (hazug) boldogságmodelleket árulni.
Ekkor döntöttem el, első lépésként kigúnyolom magam, tetől-talpig, az összes cuki érzelmemet, vágyódásomat, s megnézzük, mi marad eztán.
A második könyvemet már óvatósabban adtuk ki, no mert az már bőven ennek a kigúnyolósdni időszaknak a térképe volt. A jelszava e kötetnek az volt, hogy inkább ugrok egy hátraszaltót, én, akit sosem teremtettek, na itt már rendesen féltem, mi vár rám, ha a könyv az olvasóhoz kerül.
A nagyközönség elé e megváltozott képi világgal most mertem igazán kilépni Piroskával. Amikor már határozottan és egyhegyűen tudom, mit akarok az életemtől. Az is egyértelmű, a festészetem semennyire sem cél, a képek éppen csak forgácsok az úton, s mű, mely készül, láthatatlan marad.
Piroskával nem számítok nagy tapsra, ez egy vékonyka réteg könyve, azoké, akik elindultak a “hegyre” fel, végleg maguk mögött hagyva az alaptábort. Sajnos most már látom, ezen a ponton búcsúzni kell..És roppantul fáj, hány szívszerelmem nem jön velem. Voltak, akik elindultak, de végül itthagytak a meredek falon kikötözve, ja, azért védőkötél nélkül én sem merem. A hegy csúcsán állókhoz kötöttem magam, bennük bízom, azon nagyon kevesekben, akiknek sikerült.
Ez a Piroskás könyv már a hegyen készült, ja, itt is lehet szerelmesnek lenni és a halál itt is fáj.
A találkozások sokkal ritkábbak, de annál fontosabbak, élesebbek és igazibbak. Már igazán örülünk egymásnak, és meg is halljuk a másikat.
Tegnap az egyik “hegymászó” társam levelet küldött nekem, melyben a Piroskás könyvemről ír egy hosszabb recenziót, olvasva őt nagyjából úgy érzek, mint néha mások velem, hogy csak sejtem helyenként a szavait, de hallom, “honnan” szól, és ez most eléggé boldoggá tesz, és bizakodóvá azzal kapcsolatban, hogy csak így érdemes tovább. A szöveget teljes terjedelmében közlöm, és köszönöm szépen a figyelmet, időt, energiát. Na mert hóviharban, forgószélben olvasni…és aztán írni nem kis teljesítmény.
Sall László: A felejtés tervgazdálkodása
Allegro non troppo
Amikor az első levegővételkor felsírunk, elkezdődik halálunkig, az önmegvalósulásunkig tartó versenyünk: feledni és feledtetni a megélteket, a megélendőket és mindazt, amit ez idő alatt másoknak okozunk majd. Szabadságra, de nem szabadnak született az ember. Négy érzékszervünkkel, mint légypapírral vonzzuk, csábítjuk magunkhoz embertársainkat. Örökre vagy csak egy hétvégi szervizre, a magánybuborék hámozására. De az ötödik érzékszervét, a képzeletét csak saját magányának megfogalmazására használó művész művével, az életével szemben magatehetetlen (mert ember).
Andante moderato
a papír én vagyok
az oldal a lapozás a nehézkedés a kezemben
ő a vetítővászon ő a könyv
a kezére nehézkedem lapozza fel énvagyiságom
az olvasás nehézsége vagyok
csak sorok között elejtett szavak
de hogyan egy 85×85 cmnyi felületen
hol vannak ott a sorok
és hol benne a sorok közötti mélyem
belezizegek a leleplezésembe
már a ruháim is neki adnám
csak ne tegye velem ne mutasson fűnek fának
vagy mégis vetkőztessen ingre tájra
mintha nem csak nekem fájna
mintha volnék árja locsogása
lobogása feszült szempillája
elsuhanó mája
Allegro giocioso
Olyan szép – és nehéz, mintha régi paplan lenne – ez a könyv! Ragad hozzá kezem, lelkem, mintha nem hinnék a vágynak, létezik-e!? S belül a szerkesztése! Úgy van kitalálva és megcsinálva, mintha egy-egy szonett koszorú árválkodna minden oldalán. Ebben a könyvben 4 fejezet az élet 53 számozott oldallal. S ha nem lenne elég saját magáról a lírai énjéböl szabadult alkotó szavakba törli ecsetét. Ám ezek nem magyarázatok, mindössze a folyamatok pillanatokba rögzítése.
Ez az a könyv, amit ingyen kellene osztogatni iskolától egyetemig és még utána is aluljárókban, öregotthonokban, hogy lássuk, legalább itt a kukkolás erejével, lássuk, mi marad ki életünkből, ami itt a lapok éléből is kisüt, az élet élhető, éle az igenlő választás csak, semmi más. És gyászos hiánya, hogy tudod, de minek is, ha nem mered! De kiért, ha nem érted, hogy bárkiért is, de ez az érted. A bárkiért kinyújtott kéz is érted van! De nem érted, mégsem értetted eddig s akkor itt ez a könyv!
Ez a tárgy, ez a műalkotás, ez a könyv persze nem helyettesítheti a 85×85 cmnyi alkotások gyónással felérő fényzuhanyát. Kéznyújtás ez a boldogság archetípusainak magányából!
Allegro energico e passionato
És nem a figuralitás, ami beszippant. Nem egyszerűen a szépség. Nem az, amit egykönnyen felszippanthatsz, nem az, amit élvezettel leszívsz tüdődbe, gyomrodba, hormonjaidba.
Nem az önszagú fogkrémek illatában fürdőző, magándzsungelek stalkerei peregnek látóéned síkjain e képeken.
Nem.
Egy felismerhető ember magatehetetlen alkotása ez a könyv.
Ajánlás: legalább egy napsugár jelenlétében olvasandó (megbocsáttatik ha ez a sugár magadból ered)