Elvből, szerelemből – a megoldható – mozijeggyel támogatom a magyar filmet, természetesen egy bizonyos szint felett. (az afféle közönségsiker Futni mentem már nekem sajnos nem fér ebbe a szintbe bele, bármennyire független is) És amikor új Schwechtje Mihály-film megy, az nekem kötelező. Vannak nevek, melyek számomra márkajelek, védjegyek, melyek eddig egyre csak tartják a színvonalat, sőt, mivel “mindig ugyanarra a pontra csöpögnek”, csipp-csepp, csipp-csepp, és ezáltal egyre csak mélyülnek.
Ezúttal sem csalódtam, sőt ez a film minden előzetes elvárásomat felülmúlta. Konkrétan a karfába kapaszkodtam, úgy izgultam. És megint azt hiszem, azért, mert Schwechtje számára is tétje volt, és mert nem ment a szomszédba a témáért, hanem hozott anyagból dolgozott. Hisz ez a film minden bizonnyal saját élete beporosodott rétegeit, megkérgesedett mindennapjait, házasságát, gyerekeivel való kapcsolatát frissítette fel, mosdatta le. Ráadásul így, hogy a saját gyerekeivel forgat, igazi , ínyenc csemege.
Egyszerre szól egy beszélni nem tudó, de annál gyönyörűbben a zene nyelvén kibontakozni képes énekművészről, aki óriási leckét kap az élettől, hogy hiába, nem lehet egy életen át a művészet mögé bújni, olykor beszélni, beszélni, beszélni is kell. Szól a mindennapokban egész biztosan felőrlődő szerelmekről. Finoman beszól a modern festészeti újítások ellen is, noha nem kritizál, csak megmutatja a Stockholmból hazatért, vászonra hányós wannabe festőt, aki körül itthon nem tapsolnak mégsem úgy a galeristák. Talán mert mégsem fizetik meg őket olyan jól, hogy a szarra ne mondják azt, hogy büdös.
Jakab Juli
És szól, de szól, jaj de nagyon a legnagyobb hibánkról az emberi kapcsolatainkban – ami még csak nem is a hazugság, mert ahhoz legalább valami fantázia kell, erőfeszítés, hogy mást mondjunk, mint ami történt – az elhallgatás rákfenéjéről. Ami miatt recseg-ropog az egész társadalmunk, mert átvágjuk, eláruljuk nem csak egymást, hanem ezzel önmagunkat is, mert nem áttetsző viszonyokban élünk. És ez a fajta elhallgatás nem ugyanaz, mint a főszereplő énekeslány beszélni képtelensége, az övé az egy súlyos, pszichés gát. Amit a házaspár is tesz, az csak a sima kapcsolati szenny, a gyalázat maga, melyben már gyerekként hazugságokban rohadunk, és csak valami eszement szerencsén múlik, ha ennek hátat tudunk fordítani, és nem anyáink mintáit visszük tovább.
Mari Dorottya főszereplő
Itt még talán a gyerek egyenes, de hazugságpontokkal már ő is megvásárolható, mert ha nem árulja el anyának, hogy apa hazudik, akkor bónuszokat gyűjthet, hát szép. Egyelőre még nem érti, nem érti, de mert sünre akar vadászni éjjel, ezért belemegy apja ócska, felnőtt játszmáiba, és lényegében a szemünk előtt korrumpálódik ártatlan kis lelke. De ezer szerencséjére azért igazán csak az énekeslány dala nyugtatja meg, és nem a szülei hazugsága. Reméljük ez így is marad később is.