noha Simone de Beauvoir és Jean-Paul Sartre életét összevissza elemezték és számtalan konklúziót vontak le belőlük, szerintem csak az értheti igazán őket, aki megpróbált a nyomukban haladni, és tovább tökéletesíteni azt az életművet, azt a párkapcsolati mintázatot, ami egyszer majd úgyis uralkodó lesz a nagy tömegek számára is. Ha persze addig kibírja az emberi faj, és nem robbantja magára ezt a gyönyörű bolygót.
Simone és Jean a mai terminus technicus szerint nyitott házasságban/poliamoriában élt, és amit persze, mert emberek voltak, érzésekkel, töredékesen – ők sem minden ponton tudtak egyből tökéletesen megvalósítani.
De legalább megpróbálták a több száz éve tartó, egyre hazugabb és egyre kevésbé működő párkapcsolati minták helyén saját élettörténetük árán újakat teremteni.
Mert mint gondolkodó emberek, hamar belátták, lehetetlen egy életre igent ígérni kizárólagosan anélkül, hogy ne nyomjunk el magunkban érzéseket. Lehetetlen a szív ritmusa szerint élni, mert rettentő vallási képzetek egyből kísértésként, ördögként címkéznek teljesen érvényes, jogos, természetes emberi érzéseket. Úristen, mennyire átölném azt a magamat, aki az esküvő előtt gyónni ment, mert nem csak a férje iránt érzett romantikus érzéseket. És a szegény pap, mert gondolom, neki is volt vaj a füle mögött, a szemembe sem mert nézni.
Simone és Paul egyszerűen csak gondolkozni kezdett ott, ahol a legtöbb pár háborúzni, és aminek javarészt aztán a ház és gyerek kettévágása lesz a vége. Tudták, a kapcsolati nyitáshoz elsősorban stabil énkép kell, egy önmagában meggyökerezett, értelmes, művelt személy, megdolgozott, csillogó, ragyogó intellektus, és ész, ész ész..mert ugye elég sok dolgot kell e több száz éves monogám rémuralom után átbeszélni.
Ami történt persze csak a nulladik lépés volt, Simone és Jean vázlatokat rajzolt/írt, abban bízva, hogy majd utánuk is érkeznek olyan érett párok, akik az általuk elkészített tervek megvalósítására törekednek.
Egymás életszövetségeseivé váltak, a mindenné, az alapzattá, mely elbírja a féltékenységet, az irigységet, az összes félelmet, mert ezek az ő esetükben is felbukkantak. Ők sem ígértek senkinek makulátlan szupertermészetet.
És igen, nagyon sokat követeltek egymástól. Mindent. A másik egészét kérték, az összes titkát, félelmét, azt az énjét, mely az istenivel néz farkasszemet, aki tényleg hazamegy a másikhoz, és annak odaadja mindenét. És ez a minden sok nyomorúságtól terhes.
Jómagam hasonló nyomvonalon járok, és amikor tizenkilenc éve belekezdtünk a párkapcsolati nyitásba, még nem tudtam Simone-ékről, aligha tudtam bárkibe is kapaszkodni, magamon kívül. De ma itt vagyok, és biztatom az összes olyan párt, hogy ne adják fel a komoly háborúk idején sem, mert ott és akkor kezdődik a kapcsolat igazán. A nyitás utáni első tíz évben én is minden héten el akartam válni, mert esélytelennek tűnt a másik és önmagam nyomorúságain áthatolni, amit garantálok, a “legboldogabb” párok esetében is létezik. Csak azt gyanítom, egy biztos, békés és picikét hazugocska egymás mellett élés miatt inkább letagadják egymás elől a nehezet. Vagy simán csak a férfiak elvesztették napszerűségüket, és farokcsóválós házi kedvenccé lettek. Ja, engem egyáltalán nem érdekelnek az ilyenek.
