Amióta filmekről írok, egyetlen lényegi kérdésem van. Mi teszi a művet igazivá, melyik az a film, mely átégeti a vásznat, ha kigyullad egy jelenetben a ház, vagy amitől a moziszékek között ülve, ha árvíz van a vásznon, mi is vizesek leszünk? Mi ad fajsúlyt a filmnek, ami nem a cselekménytől, nem a párbeszédektől függ, hanem azt gondolom, attól, mennyire intim a film. Mennyire van közel alkotójának szívétől, mennyit mert megmutatni magából vagy még a művében is szerepel? Miközben a művészet lenne az egyetlen olyan lehetősége, hogy önmaga előtt is teljesen levetkezzék.
Illetve, hogy volt-e tétje számára a filmnek, kész lett volna érte az életét is adni, mert anélkül kár is lenne életben maradni? Vagy csak fogott egy divatos témát, összeollózott jó pár hangzatos párbeszédet, ellesett néhány fogást az elődöktől, majd új egésszé gyúrta, és ráírta a nevét. Az utóbbi módon készül ma a legtöbb műtárgy. Trükkök, jó ötletek, és egymás ész nélküli másolása anélkül, hogy magunkból bármit is megmutatnánk.
Sion Sono ebben a művében mondhatni csodálatos Tarr Béla-másolatot készít, hozza Béla összes kellékét, és itt ellentmondásba is kerülök magammal, mert hozza Béla azon filmjeit is, melyeket 1993-ban, mikor a The room készült még el sem készített. Szóval ki tudja, ki hatott a másikra.
Csak míg Tarrnál az a ló – A torinói lóban – tényleg ott van, tényleg MEGY, tényleg küzd, és benne a film harmadik főhőse, Ricsi, a ló testesül meg, addig ebben a filmben minden imitált. És amikor Tarr fel akarja fedni a csendet, akkor ott tényleg csend van, még akkor is, ha dübörög a szél, nyerít Ricsi, ordibál cigány, vagy a kocsmában körtáncot jár a nép, addig Sion Sononál noha szinte az egész film alatt nem beszélnek, mégis a néző (én) azt érzi, erre a műre csak rákenték a csendet, mert jó kelléknek tűnt, művészinek.
Sion Sononak itt hatásvadász a csendje, ami valamit akar, Tarrnál meg csak van, Tarr simán a csenddel csak kihangosítja a világunkat megtartó hátteret. És hogyan? Úgy, hogy kellően közel ment hozzá. Annyira, ameddig ember ehhez mehet.
Aztán az igazi film legfőbb kelléke, hogy saját anyagból dolgozzon, és még azt sem mondom, hogy e téren Sono biztosan a szomszédba ment volna témáért, hisz bőven lehet, hogy egy saját szerelmet használt fel a filmhez.
Sion Sono
De Sono csak úgy csinált, mintha beletette volna a mélységét ebbe a szerelembe, pedig kimaradt belőle, sőt hiába akart a film végén halált játszani, ha nem kockáztatta érte önmagát. És ezt az érzékeny, “önazonos”, őszinte néző egyszerűen tudja, látja, hallja. Nem tudom, honnan, de talán onnan, hogy legalább halál témában nem csapja be magát, így nem is tud a filmmel mélyülni, mert annak mélyülése a halál felé csak eljátszott. Pontosan olyan ez mint, amikor kimondod szeretlek, de valójában nem vagy mögötte
És így nincs súlya a szerelemnek sem a filmben, mert az csak a halál -a személyes én önfeláldozása a szerelem oltárán – közelében nyeri el valódi erejét, mert nincs is halál a filmben, csak játék van, és az kevés a művészethez.