abban a pillanatban kezdünk el igazán élni, amikor először merünk egyedül megtenni egy lépést ott, ahol nincs kijárt út előttünk, ahol nem felmenőink mintáit ismételjük, nem a társadalmi konvenciók szerint viselkedünk, hanem meg merjük hallani, és aztán ki is mondani azt a szót, amit „isten” csak nekünk súgott a szívünkbe.
Ez a szó az, ami nem működik másnál, ami átadhatatlan. Ez egyszerre roppant felszabadító, ugyanakkor olykor elviselhetetlenül magányos is.
Nálam ez a fajta létezés elég korán kezdődött, szerintem ekképpen születettem, de van egy esemény, ami pontosan jelképezi helyzetem. Huszonkettő voltam, amikor egyszer véletlen belekeveredtem egy tüntetésbe, ahol a vonulási iránnyal ellentétesen haladtam, én voltam az egy az autópályán, aki szembement a forgalommal. És mert a sorsom készen kaptam, így túl sok esélyem nem volt ezen az irányon változtatni, mely a kiáradásból a forrás felé halad.
Amit az eleve elrendeltségbe beletörődve mégis teszek, hogy vágyakozva, olykor szinte könyörögve kérem a többieket, hogy fordítsák meg ők is az ismert, az örökölt, a lemásolt irányt. Ez a remény, hogy találok hozzám hasonló magányosan öntörvényű és a forrásba szerelmes lényeket, tart már csak egyedül ebben a testben.
Ebből fakad például azon jellegem is, hogy noha évtizedek óta egyre alaposabban mélyedek el a művészetben – mely a szerelemkutatásom mellett a másik fő területem, és több nincs is, ennyi bőven elég – miután megismerkedtem az alkotó életével, miután elsajátítottam azt, amit a könyvekből, interjúkból, filmekből el lehet, végül egyedül maradok az alkotásokkal.
Itt már nem hagyom, hogy befolyásoljon a világ, itt már szeretnék valami olyan dologra rájönni az egyes alkotások kapcsán, melyeket nem mondott ki senki előttem. Ugyanez hajt a párkapcsolati szabálykönyvem átírásában is, látom, hallom, tapasztalom a világ birtokrendszerre, féltékenységre, kizárólagassoágra épülő jellegét, ami nekem pont olyan, mint amikor valamilyen túlképzett, ecsetet a kezében soha nem tartó kurátor elemez egy művet, és ahol az jut eszembe, de jó lenne, ha valami újat is mondanál, amit tényleg te találtál ki és nemcsak a nagyanyád vagy az ai-t ismétled.
De szeretném, hogy a híres Alba hercegnős Goya festmény előtt állva más is ugyanúgy meghökkenne, mint én. És milyen jó lett volna, a tüntetésen ellentétes irányba haladva találni egy társat, aki szintén bevállalja, hogy mer érdemben önmaga felé és nem a tömeggel menni.
Bárcsak más is szinte hanyatt esett volna, amikor meglátta, mit írt Goya szerelme, Alba hercegnő lábai elé, hogy solo Goya, vagyis, hogy csakis Goya. Szóval csakis az én. Az Én.
Mi más is lenne ez a felületes néző szeme elől elrejtett üzenet, mint annak a bizonyítéka, hogy az Alba hercegnőre, mint felületre ráragyogó szerelem saját önnönvalónk első kinyilatkozatása, első moccanása az anyagban, a szerelem. Annak a bizonyítéka, hogy akit szerelmünkként imádunk, az nem más, mint saját önnönvalónk külvilági kivetülése, a forma, amiért testet öltöttünk, amiért vállaltuk azt, hogy a szerelemért, önmagunk a semmiből valamiként felbukkanó részéért ezt a földi akadálypályát is kibírjuk.
Ez a festmény, a rajta elrejtett csakis az Én felirattal egyszer és mindenkorra felülírja Goya korábbi, tudattalan tereiből rettentő elszántsággal, bátorsággal kibányászott boszorkányait, óriásait, démonjait, és igent mondott Alba hercegnő tekintetében felragyogó önvalónak, melyben a festő egyszer és mindenkorra elsüllyedt.
Néha a csúcspont az élet közepén van, mert ezt a művet még jóval halála előtt festette, de a sorsnak, a történetnek ezek után még le kellett peregnie, de amiért Goya megszületett, a felismerés, a ráismerés, az itt megtörtént.