December 21-e után, akkor amikor a világ elindul a nappalok hosszabbodása felé egyre erőteljesebben kúszott a bőröm alá a félelem, hiába tekertem a szilvesztert, majd a díszeitől megfosztott téli hónapokat, mint annak idején a köldökzsinórt a nyakam köré, a tavasz érkezése határozott mozdulattal rántott ki sötétségemből.
Márciusban, amikor a világ egyre nagyobb lelkesedéssel ünnepelte az élet röpke diadalát, és hitette el ismét, hogy sikerült legyőznie az elmúlást, bennem csak a bánat hatalmasodott, mert tudtam, e hiedelemmel ismét becsaptak.
Áprilisban aztán, egy kis időre feladtam ellenkezésemet és megadtam magam, igyekeztem nem ünneprontó lenni és együtt örülni az évvel. Megpróbáltam eltanulni annak tánclépéseit, de ügyetlen voltam, a lábaim folyton összeakadtak. Május végére már telítődtem napfénnyel, annyira elfáradtam a melegtől, hogy csendes apátiába zuhantam.
De miként a világba a tavasz, június közepén hozzám is megérkezett a remény. De míg a világ a nyári napfordulóra az év csúcspontjaként tekintett, addig számomra ez volt annak mélypontja, ám elmúltával végre elindultam én is az év legsötétebb éjszakája felé.
December feketesége csak egy burok, mely a szemünk számára kibírhatatlan fényességet rejt magában. E pompa, északon, bolygónk legártatlanabb pontján érkezik a földre. Titkon mindig is sejtettem ezt és emiatt döntöttem el már kislányként, hogy egy skandináv nyelven meg kell tanulnom, hátha ez a sötétségnek álcázott decemberi fény svédül szólítja meg a földet. Úgy akartam ott lenni a találkozásnál, hogy megértsem párbeszédüket.
