életem egyik legnagyobb és talán legutolsó koncepciója, hogy a Szerelem élményével “gyakorolhatunk a végső kiszabadulásra”. Persze már jómagam is több hibát találok e mondatban, hisz a végső kiszabadulásra nem lehet gyakorolni, és valójában maga a fogalom is téves, mert ugye abszolút értékben nem is létezik kiszabadulás, mert soha senki nem volt sehova bezárva .. Szóval az őrülettel és a lehetetlennel játszadozok az emberi szókészlettel, de ezek az eszközeim ebben a testben.
Szóval Szerelemről azt tartom, hogy mint a valóság első és legártatlanabb jelensége, aspektusa életünk legértékesebb pillanataiban felfedi magát közöttünk, hogy benne gyönyörködve valamiféle sejtelmünk legyen arról, kik is vagyunk valójában. Olyan ez, mintha valami nem e világi vendég érkezne az életünkbe, mely előtt mindketten döbbenve állunk, és amit könnyeinkkel küszködve csodálunk. Óriási felelősség ez ránk nézve, mert igenis erre a drága kincsre életünknél jobban vigyázni kellene. Miatta kellene művelnünk magunkat, ékíteni, szépíteni személyiségünk, hogy méltóak legyünk e hatalmas úr eljövetelére. És miatta kellene az összes hazugságunk, maszatosságunk, elhallgatásunk letisztítani magunkról, hogy ismét eredendő áttetszősségünkben ragyoghassunk.
És csakis miatta kellene mind jobban hasonlítanunk az eredeti, teremtett természetünkhöz, méghozzá azért, mert a Szerelem isteni minőségét csak isteni részünk képes elbírni.
Sosem a Szerelem múlik el, hisz hogyan is tudna az, ami öröktől fogva van és ragyog, csak mi, az emberi rész fáradhatunk el hatalmas fénye és súlya alatt, és jajistenem hány ilyen megtörténik egyetlen nap alatt.