Joschimnak és Fumienak
Sosem tudtam azonosulni a “szerelmes vagyok beléd” nagymondattal, mert noha előfordul, hogy megfognak tulajdonságok a másikban, tetszik a keze, a szeme, szeretem az intellektusát, de alapvetően a formát csak közvetítőként, hídként érzékelem. És az egész jelenséget arra használom fel, hogy a másik lénye által a szerelemhez kapcsolódjak, mert nem hiszem, hogy lenne ténylegesen más dolgom itt az életben.
Lényegében a másik csak egy illuzórikus kapu, amin keresztül már majdnem otthon vagyok. Tudom, tudom, csak majdnem, mert a szerelem sem valódi átjáró. Hisz mindaz, amit felfogok, egy valótlan én érzi bennem, hogyan is lehetnének hát valódiak az érzései. És tudom azt is, amit nem győzök nyomatékosítani, a szerelem is csak egy világi jelenség, ami óriási támasz, de következményei és támogatásai is csupán e világiak. De azért ez nem kevés, hisz ereje a legjobb benzin, mely egészen önnön szakadékunkig visz minket.
És mindebből az adódik, hogy a szerelmesemet nem akarom birtokolni, és nálam is egyből bekapcsol a riasztó, ha a másik ezt teszi velem. Mert a szerelmet csak körbetáncolni lehet, és melynek gyönyörűségéből igenis többet látunk, ha egyszerre többen szeretjük egymást.
Döbbenve nézem hát a világ lealjasodását, az egyén valódi önmagáról való teljes leszakadását, ennek a nyomorult kis látszaténnek a térhódítását, a társukat magukhoz láncoló bizonytalanokat, akik azt hiszik, érdemes itt bármihez is kikötözni magunkat.
Aligha látok több “ördögöt”, mint párkapcsolatban, kényes, hisztérikus feleségeket, magántulajdonukat védő, de közben félrekacsintgató, titkolózó férjeket, magukba zárt, szótlan, traumáik bástyái mögé menekült, soha felnőni nem tudó, mamát, papát kereső szeretőket.
Alapjaiban rohad a párkapcsolati rendszer, soha annyit nem hazudunk, hallgatunk el, mint társas szövetségünkben. Jellegem csak annyiban veszélyes, hogy erre rá is mutatok, és valami zsigeri megszállottságból, az igazságért való elkötelezettségemben pont oda szúrok bele a másikba, ahol eltakarja ördögi, valótlan jellege.
És persze, hogy folyton csak ismételek, igen, ugyanazokat a köröket futom, mert a valótlanság egyre csak fedi fel magát, én meg erre ösztönösen előrántom a kardomat, de ennél nincs is több ebben az életben. Ezzel töltöm az időt, majd a képeimen feljegyzem mindezt.
Valótlanítok, mert ismerem az igazságot, és abba vagyok szerelmes.
És persze, hogy jönnek a tiltások, pedig áldás munkálkodik általam, csak kemények az eszközeim, de ebben a lealjasodott korban már nem érdemes finomkodni, itt elfogyott a türelem, nincs mire várni, és szerencsés, aki felismeri ezt.