álltam már a saját halálom küszöbén, így pontosan tudom, hogy ott egyetlen dolog fog számítani, ha majd újra odakerülök, hogy miként bántam a szerelemmel az életben. És nem azért, mert a szerelemnek bármi köze is lenne a valósághoz, nem, dehogy. Ő is relatív, hisz tudok róla, megtapasztalom, és mindez feltételez egy tudó, tapasztaló ént, aki halandó. Hanem azért, mert az „átjáró” a létből a nemlétbe szerelemtermészetű, és most már azt sem érdekel, ha ennek a mondatnak így nincs értelme. Tényleg nincs, mert szavakkal próbálom behelyettesíteni azt, amit nem lehet.
Aki állt már önmaga szakadékánál, az tudja, miről beszélek, és ők úgyis megtalálnak engem, ezek az írások azért is születnek, hogy megtaláljuk egymást.
És gyűlünk, gyűlünk, gyönyörűen sokasodunk a csodálatos tanítónk körül, aki a szerelem, és aki a Guru a Mester felé mutat.
Ha bármi tényleges és komoly sorsfeladatom van, az az, hogy ne pazaroljam el a szerelmet az út során, hogy jobban vigyázzak rá, mint magamra. Mert ő akkor is lesz, ha én már nem, hisz ő a nemlétem feltétele.
Rettentő fájdalommal tölt el, amikor barátaim, szeretteim egyszer csak kijelentik, elmúlt a szerelem. Micsoda pökhendiség, pazarlás, arrogancia, nemtudás. Hogy múlhat el az, ami létünk ősanyaga, az, ami az isteni önvaló első és legártatlanabb kiáramlása, hogy múlhat el a semmi az első lélegzete, a tudatosság első moccanása?
Ha valaki elmúlik, az én vagyok. Nem a szerelem fogy el, én piszkolódok, válok ismét emberré miután az isteniség egy másik emberi arcon keresztül megmutatta szerelem alakjában, ki vagyok valójában.
Én vagyok kevés, én nem vagyok képes megmaradni abban a minőségemben, ahol láttam önmagam eredetiben, és amihez a szerelmesem tükröt tartott, és ezért én halálig hálás vagyok neki.
Úristen hogy felejthetném el a gyönyörűséget, akit láttam általad, végre nem tükör által és nem homályosan, hanem rajtad keresztül joschimkaikárolydanifecóandrásgábor…………..
Nem a szerelem a lila köd, hanem a többi kismillió másodperc, amikor a megadom magam kettétört sorsomnak.
Látom, és el nem bírom a szomorúságot annak okán, mit tett az ember a szerelemmel, sok párt kísérek, nagyon sok történetet látok, és hála istennek saját bőrömön is megtapasztaltam már párszor, mikor a szerelem, hogy emlékeztessen isteni önvalómra, vendégségbe jött az életbe. Maradna ő, de az ember rögvest bezárja, házasságba, párkapcsolatba toloncolja, és lakatot tesz rá, de a szerelmet nem lehet bezárni, az a kulcslyukon is kifér, és ha nem jól bánunk vele, ha nem fogadjuk isteni vendégként, aki bizony dicsőbb, több és ékesebb, mint a saját életünk, akkor magunkra hagy.
Magam részéről mindent megteszek azért, hogy maradjon, kinyitom a házasságom, a szerelmi kapcsolataimat az első naptól kezdve nyitott térként kezelem, ölelnék feleséget, barátnőt, járnék a szerelmemmel csajozni bulikba, megtennék mindent a szerelemért, hogy szabadon érezze magát.
És igen, ami a legkevésbé tetszik sokaknak, hogy ez az út mélyen belever az anyagba, ez nem a jógik, az aszkéták, a spirituális bypassolók útja, ez bizony tetőtől talpig kiszolgáltat az életnek. Itt aztán sűrűn, mélyen emberi sorsokkal közösséget vállalva haladunk nemlétünk felé, ez nem a megúszás útja.