A tegnap estém pompásan, a maga teljességében mutatta meg nekem, mit jelent a szamszára gyönyörűséges nyomorúságában létezni. A dualitás, az egyszerre a legszebb öröm és a legfájdalmasabb kín jelenlétét párhuzamosan az életben.
A férjem Mindörökké szerelem című kötetének bemutatóját tartottuk az Ingában, ahol nagyon fontos gondolkodó társam, Csonka Liberta barátnőm kérdezte Károlyt. Csodáltam Liberta könnyed, kedves, természetes kérdéseit, és eszembe jutott persze, Károly 22 éves koromban akkor szeretett belém, amikor is riportergyakornokként a Deutsche Wellénél Kölnben már az első nap megmutattam neki, milyen eszméletlen esetlen és ügyetlen vagyok ebben a munkakörben..
És csodáltam Károly mindjárt 73 éves lényét a színpadon, és egyre csak köszönetet mondtam nőtársaimnak, akik előttem, mellettem segítői, szerelmei az úton.
Miközben meg azon küzdöttem, le ne zuhanjak a székről gyengeségemben, a hosszú hetek óta tartó újra és újra megtámadó betegségem ne vegye el az erőmet, aminek pontosan tudom az okát, és ahol nem találok megoldásra.
Nem értem, tényleg nem, az, ami nekünk Károllyal 20 éve sikerült, hogy a szerelem szabad térhódítása okán megnyitottuk a házasságunk, hogy felnőtt, etikus keretek között létezhessünk, hogy a gyereküknek ne az örökölt hazug, a másikat eláruló és megcsaló modellt adjuk át, az miért de tényleg miért nem sikerül másoknak?
A szerelmemre gondoltam, aki éppen úton volt az élettársával és aki két éve elhazudja azelőtt a kapcsolatunkat, és aki elé az élet végre egy különös nehéz helyzetet teremtett, mert azért az élet sem a végtelenségig megértő a hazugságaival.
Nekem sajnos nem adott az élet védőréteget, így amit ő elkövet a kapcsolatunk ellen azért javarészt én betegszem meg. Ez nem felelősségáthárítás, mutogatás, hanem a szuperérzékenység, az együttérzés következménye. Én bevállaltam naivan, az ő sorsa az enyém is, mint ahogy ugyanezt bevállaltam a férjem esetében is. Csak az utóbbinál egy érett, etikus emberrel állok szemben, aki amikor kinyitottuk a házasságot annyit mondott, vigyázz, mert majd most ismered meg a férfit, és igaza lett. Engem a szerelmem hazugsága betegít meg. És ez tény.
Velem kapcsolatban sajnos nem működnek a modern kori “bölcseletek”, hogy engedd el, tiszteld magad, védd magad, zárd le, stb, mert én azt az embert, akinek azt mondom, hogy szeretem szőröstül-bőröstül, a sok gyalázatával együtt befogadom.
És ennek okán alig bírtam az este menni, mert ez a szégyenteljes-szépséges férfi, mert az, sajnos visszaél ezzel.
Sajnos a szerelmem viselkedése kortünet, és ez az írás nem egy nyafogó naplórészlet, hanem a remény szikrája, hogy valaki, aki épp hazudik, végre a tükörbe néz..Amit ő tesz a párok 90%-a elkövet egymás ellen. Én meg csak azt kérdezem, hogyan képes az ember erre??
Mi, az etikusságot, az egyenességet, a másik tiszteletét magunk előtt tartó érzékenyek pedig nem tehetünk semmit ezen bűzös, nyomorult csorda ellen, akik egyre csak szaporodnak.
Engem egy dolog tart még életben ennyi nyomorult között, akik közül az egyikbe ráadásul szerelmes is vagyok, hogy én legalább az igazság oldalán állok, és ha most mérne meg az isten, akkor nem kellene szégyenkeznem.
És még mindig azt gondolom, az ilyen magamfajták azért maradtak életben még ezen a Földön, mert az isteneknek mégis van valami terve még az emberrel, és mi vagyunk az ő tervének előkészítői, akik majd humusznak jók leszünk.