A szerelem az egyetlen eszközöm, mellyel önnön valóságomra gyakorolhatok. Miközben tudom, hogy minden praxis teljességgel hiábavaló, hisz nem létezik híd a személyes és a halhatatlan között. Nincs oly recept, sem gyakorlás, mely fel tudna készíteni arra, hogy átvegyem a legnagyobb ajándékot önmagamtól, aki én vagyok, csak ha szerelmes vagyok.
A szerelem jelensége kiűz a nappali én térképéről, és a peremvidékemig, énem szakadékáig kísér. Teljességgel érthetetlen, lekövethetetlen helyszíneimre érek, ahol hasznavehetetlenné válik az összes olyan mankó, melybe utam során kapaszkodtam.
Szerelem idején borzalmas háború zajlik bennem, hisz születésem óta egy személyes én bitorolja uralkodói trónomat, mely eredetileg a szerelemé. De ketten nem ülhetnek e magaslaton, vagy az én, aki illuzórikus lényével megpróbálja megóvni az életünket e rettentő érzelemtől, vagy pedig maga a szerelem.
A szerelem az én halála, és amíg ellenkezek ereje ellen, addig bizony rettentő lángjaival kínoz, és én egyre csak gyötrődök.
Nem én választom ki, milyen formába szeretek bele, ki lesz az, akin keresztül e nem e világi, létem valóságosságára emlékeztető érzelmem felfedi magát. Így érthetetlen okokból szeretek bele egyes alakokba, a szerelem választásai mellőznek minden rációt.
A világ pedig százféleképpen megtanult védekezni ellene, lényegében az egész életem arról szól, hogy a megfelelő mederben tartsam a szerelmet. De az egyre csak kitrükköl engem, és olykor az első jöttmenten fedi fel magát, mert csökönyös és ellenem dolgozik. Teljhatalmát akarja, valójában a legjobb jót nekem.
Bele kéne törődni választásaiba, egyáltalán abba a ténybe, hogy a szerelem nem képes teljes pompájában megjelenni az életben, és, hogy általában a szemétdomb közepén csillan meg a fénye. Nem kiszúrni akar velem, hanem csak így tudja megmutatni magát, hisz egy világméretű szemétdomb közepén ülök én is.
Hol csámpás, műveletlen, máskor meg éppen túlképzett, de érzelmileg éretlen, negyvenöt éves kisfiúkba szeretek bele, és nem azért mert pechem van, mert nem terápiáztam szét magam, hogy megérdemeljem a jobbat, hanem mert ez a kínálat. A férfievolúció elérte a magaslatait. Emberi alantasságokon, hazugságokon, kicsinyességeken, félelmeken és védekezéseken fedi fel magát a szerelem. És óriási megkönnyebbülés lenne végre belátni, hogy ez a maximum. Az emberiség ebben a formában nem képes további fejlődésre, és már zuhanórepülésben van, ne is várjunk tőle többet a huszonegyedik században.
Így az ügyetlen, a nőt hírből sem tisztelő, a benne élő tűztől rettegő lacik és józsik azok, akik mentén a szerelmet gyakorolhatom. Egyáltalán nem ők a célok, de nélkülük nem láthatom meg a szerelem birodalmát, mert emberi testben szükségem van egy háttérre, egy férfialakra, melyen keresztül felfedi magát a rettentő erő. Még ha nagyon jó is a csomagolás, valójában borzasztó silány a kínálat, de ha ezt belátom, ezzel megbékélek, és emelt fővel megyek végig a szeméttelepen, akkor igenis gyémántokra lelhetek.
Mert még e sötét korban is, az egyik szemétkupac tetején, az összehordott törmelékein gubbasztó férfi szívében is ott a gyémánt, melynek létéről tulajdonosa lehet, hogy nem is tud.
S eközben állhatatosságból vizsgázok, abból, hogy mit vagyok képesek megtenni a szerelemért, meddig bírok elmenni érte, milyen mélyre merek lenyúlni érte, akár a szemétdomb közepén is.
Vagy finnyáskodok, és olyan nagyra tartom magam, hogy az ékszerboltig meg sem állok, ahol azt hiszem, kínok nélkül kilóra vásárolhatom a gyémántot?
Nem várok addig, az életben, a szemétdombon keresgélek, mert az ékszerbolt a földi életben nem létezik, legalábbis addig biztos nem, míg meg nem nyitom.