Amikor húszévesen egyszer egész közel kerültem a halálhoz, semmi kétségem nem volt afelől, ez vég. Volt valami nagyon ismerős a helyzetben, valami sokkal otthonosabb, mint bármi addig az életben. Egy hiányzó részem közeledett felém, vagy inkább én közeledtem valahova, ahonnan hiányoztam.
Az addig ismert testérzet – így az addig kísérő fizikai gyötrődés is – hamar teljesen megszűnt, és ezzel együtt az anyagi lét okozta kínok is, és onnantól csodálatosan éreztem magam.
Mert érdekes, mint én – mint valami meghatározhatatlan, központ nélküli mag – léteztem.
A kín csak akkor kúszott vissza belém, és kerített egészen hatalmába ismét, amikor eszembe jutott az életem, amit épp elhagyok. De egyáltalán nem a saját történeteim hiányoztak, azoktól inkább jobb volt megszabadulni, hanem a halálommal okozott fájdalom.
2016, anyám halálára készülve. A cirkusz megadta magát 84*84
Ekkor, mintha új filmet fűztek volna a vetítőbe, és az addig egyre közeledő elíziumi rét helyén, már csak egy darab kék eget láttam, mintha egy kútból néztem volna felfelé. Aztán hamar rájöttem, ez nem a kút volt, hanem a sír, amiben fekszem, és fentről sok-sok szomorú tekintet figyelt rám, és egyre sűrűbben potyogtak a könnyeik, egészen eláztattak. S mire tetőtől talpig vizes – könnyes – lettem, tudatosult bennem, vissza kell térjek, hisz emiatt a kép miatt még a mennyországban sem lennék boldog. Így búcsút véve elíziumtól, elindultam az élet felé. És persze azóta nem volt nap, hogy fel nem tettem volna a kérdést, érdemes volt-e?
Nem, az élet miatt önmagában semmiképp sem, ám azóta kiderült, van itt valami, amit csak “idelenn”, a siralom völgyében lehet megtalálni, és ami miatt még az istenek is sorban állnak, hogy emberi testet öltsenek.
Mert a fizikai test és a hozzá tartozó érzelmi sokszínűség hatalmas lehetőség arra, hogy a halál pillanatában még csak ne is a mennyország legyen a cél. Sőt, hogy már ez a cél egyértelművé váljon az életben is.
Ám az biztos, arra a testtől eloldózott térre visszagondolva, ott a létem és nemlétem között, azért volt annyira jó jelen lenni, mert egy etikus, áttetsző, hazugságot nem ismerő, ártatlan lényként éltem, és egy ilyen testből egyszerűen könnyű volt “kicsusszanni”. A forma minden feszültség és neheztelés nélkül elengedett.
Számomra állandó kérdés, van-e összefüggés az életünk, a személyünk és az eloldozódás között. És leginkább csak ezért gyakorlok áttetszőségre, etikusságra, mert ebből a megtapasztalásból arra következtetek, hogy van, és ha az életemnek önmagában mégis van célja, az a szép halál.
