valójában minden őrült, sokszor értelmezhetetlen, szenvedélyes tettem a szép halál miatt történik, az utolsó pillanatra készülök egy életen át.
Még mindig meggyőződésem, hogy az életem és a halálom között összefüggés van, és, hogy azon a bizonyos túlvilágon az válik valósággá, amit testben megtaláltam. A szép halál miatt töröm-zúzom magam apróra a kapcsolataimban, mert számomra tény, hogy a halálra a szerelemben készülhetek fel.
Egyszer már átölelt a nemlét, minden követhetetlen jellegem ebből ered, én is érzem, hogy nem csak e világiak mozdulataim, hogy van bennem valami, ami hajt, de amit én sem értek, és ami sokak számára félelmetessé és kerülendővé tesz.
A küszöbén álltam annak, hogy ne legyek. Az egyik lábam az életben, a másik a nemlétben. Forró volt, sötét, feketén fénylő, tetőtől-talpig átölelt, egyszerre volt érzéki, szenvedélyes, forrósága volt az előfeltétele annak, hogy felolvassza az énemet. Egy bepillantás erejéig képlékeny ragyogássá lettem, mely pillanat örökre átírt.
Ez az utolsó átadható emlékem róla.
A küszöb felé egy lépcsőn felfelé haladtam, jött valaki szemben velem lefelé. Noha még alig volt test körötte, mégis tudom, hogy kivel találkoztam akkor.
Miatta jöttem vissza..Miatta mondtam nemet még egy időre a nemlétre, melynek ez a bejárati része pontosan olyan, mint az életben a szerelem.
De nem az, amit mi csináltunk belőle, ez az érzéssé kicsinyített, emberi rendszerekbe bezárt szerencsétlen förmedvény, ami jön és megy, és látszólag mindent ígért, de végül csak kifoszt és magunkra hagy, na meg amin ott csüng a testi vágy.
Dehogy. Az a szerelem van, sőt létezik, egyszerre forrong és önmagában nyugszik, egy ideig megfér ugyan kettő között, de alapvetően tágasabb tájakra vágyik. Mert ahol kettő szereti egymást az még nagyon a személyekről szól, ott még birtokviszony van, a kettő az nagyon emberi.
A szerelem igazán akkor kezdi megmutatni magát, amikor végre kiszabadul a kettő közül, és a maga teljességében száguld a tájon át, amikor már három szeret egymásba. És miért is, mert ott már esély sincs egy személyre figyelni, nem tudunk egyszerre két irányba nézni. Három esetén a szerelembe vagyunk egyenként szerelmesek, ott már csak egy a szívvel felfogható közös gyönyörűséget nézünk, a a közös istenünket, a szentlelket.
Igen, pont olyan volt a halál kapujában az ölelés, mint mikor végre kiszabadul a szerelem a kettő közül. Ezért őrültem meg teljesen a múlt héten, mert egyszer csak nagyon közel jött gyönyörűsége.
udom, tiszta bolond vagyok, türelmetlen, nincs időm, nem tudom kevesebbel beérni ebben a testben, csak a szerelemmmel. Őrült vagyok tudom, hibázok, nem veszek tudomást a másikról, hogy nem tart itt, hogy óvatos. Én már nem vagyok óvatos..
Megjelent egy régi szerelmem, aki rögvest azzal kezdte, hogy épp megrepedtek a monogám házasságuknak a falai, pedig másodjára is megpróbálta ezt a férj-feleségesdit, és más díszletek között, de ugyanaz a nóta szólt. Irtóra belelkesített, hogy végre nyíltan beszélnek erről, hogy ha talán feltűnök a színen, akkor nem kell titkolózni. Látatlanul meg is nyílt a szívem a feleség felé, gondolatban már öleltem, gondolatban már hárman szerettük egymást. És ennek a megvalósításáról mindenki azt gondol, ahol önmagában áll, úgyhogy az efféle hármast én most le nem írom. De azért azt csak nyomatékosítom, a poliamoria nem kifejezetten a szeretekezésről, hanem a szerelemről szól.
A szerelem létezik szeretkezés nélkül, de a szeretkezésnek előfeltétele a szerelem. A szimpla szex nem érdekel, akkor már inkább az aerobic.
Őrült vagyok, tudom és türelmetlen, nem vettem tudomást arról, hogy ők még éppen csak most kopogtatnak a poliamoria falain, erre én meg erőnek erejével be akarom rántani őket fenséges szobájába, ide, ahol az élet öleli a halált, ide, ahol ragyog a halál közeli élményem szentsége..
Annyira megörültem, hogy megérkeztek, ők, akikkel így hárman végre nem ismételjük a monogámia évezredes nyomorult mintáit, ami annyi szenvedést okozott és szaporodást.
De túl gyors voltam nekik, megijedtek, és még el sem indultunk, és máris megfordultak. Ott maradtam egyedül a semmit markolászva, pedig rájuk vágytam, a hármunk között felbukkanó gyönyörűségre.
Aztán amikor felfogtam, hogy ott állok egymagam, és hadonászok a levegőbe, rettentően bepánikoltam, elszégyelltem magam, és elkezdtem csapdosni, bosszút forralni, rágalmazni. Három perc roham volt, esküszöm nem több, röstellem, bocsánatot kérek érte. De állítólag olyan erős és hangos, hogy még az utca másik oldaláról is hallották.
A szerelmem két perc múlva már letiltott, annyira megijedt attól, amivé kétségbeesésemben váltam. Ezt a világból megérteni nem lehet, de ott álltam az örökkévalóság szerelmetes kapujában, egy karnyújtásnyira volt a kilincs.
Én pontosan értem a pánikom.
Emberi testben ennyire ki vagyunk szolgáltatva egymásnak, az isten, az örökké a szerelemben fedi fel magát, sehol máshol ilyen széles vásznon. És ez a mozielőadás a teremtés egyetlen oka.
Folytatom, most már tényleg nincs más választásom, a halál felé csak előre mehetek. Remélem, léteznek ezen a hőfokon még emberi lények.
