Szép magyar legendáink..Visegrád, mint az Arunácsala kedvese

2023 tavaszán leültem a nagymarosi Duna partján, és amit láttam, azt azóta sem értem, és ha nincs a festés, lehet nem is bírom el az egészet ép ésszel..

Azt tudom, hogy számtalan legenda szól a pilisi szívről, mely odafent a hegyekben dobog, de soha sehol nem találtam semmiféle leírást arra nézve, hogy ez a folyó partján magasodó hegy, milyen erőteret takar el.

A történetem abszurd, én ilyet ki nem találtam volna, ugyanis háznézőbe jöttem a kisvárosba, és az ingatlanossal ültünk a folyó partján, és azt beszéltük éppen át, hogy miképpen döntsek. Volt valamiféle szimpátia, vonzalom a hivatalos szerepek mögött is köztünk, de azért azt szerelemnek nem neveztem volna. Aztán egyszer csak snitt, és egy addig ismeretlen erő mintegy kitépett az éppen eljátszott szerepemből, és “látni” kezdtem valamit, amit amúgy a szem láthat.

 

 

 

Egy ideig, hogy magával ne rántson ez a semmiből egyszer csak megjelenő forgószél, a mellettem ülő férfi kék pulóverének redőibe kapaszkodtam a tekintemmel. Ez volt az az utolsó fűszála az addig ismert világnak. Aztán egyszer csak teljes képszakadás történt, és végig kellett néznem, amint egy addig csak érintőlegesen -korábbi szerelmeim idején – átélt erő, lerántja a várat a hegy tetejéről, és mint egy dobókockát a Dunába görgeti. Nem a hegy, nem a vár és nem is Duna volt ezen a ponton a főszereplő, hanem az az erő, ami ezt a tettet játszi könnyedséggel végre tudta hajtani.

Minden bizonnyal sokat segített volna az – ha miként a Pilis szívdobogása kapcsán egy már leírt legenda – áll mellettem valaki, aki elmeséli, hogy ebben a hegyben, magát a Shakit, Shiva az Önvaló első és legártatlanabb megnyilvánulását ismertem akkor meg. De nem volt mellettem senki, és a képeimmel nekem kellett megírnom ezt, illetve leporolni a messzi régmúltat és  a művészetemmel bemutatni a hegyet.

És persze folyamatosan azzal küzdeni, hogy ebben a mítoszoktól, varázslatoktól, sőt egyáltalán a szerelem valódiságától kifosztott világban őrültnek, pszichés betegnek tartanak a képzeteim miatt. Amitől persze én is olykor nagyon féltem..mert látni egy vakká lett világban veszélyes dolog, és nem mindenki bírja ezt ki ép elmével. Én is csak azért tudom, mert van egy tanítóm, aki minden pillanatban a szívemen át arra emlékeztet, hogy az én, aki itt legendákat képzel el, nem valós.

 

 

A házat végül megvettem, ahol azóta úgy érzem, nem vagyok egyedül, ugyanis mintha egy erősítő háttérországként, néhai női felmenőim velem jöttek volna, hogy állandó megtartó erőt adjanak.

Hónapokon át csendben és gyönyörködve, amikor csak tehettem a hegy előtt ültem, aki egyik nap különös dolgot kért tőlem.
Vagyis parancs volt ez, mert választást ezen a ponton aligha engedett. Vegyek egy jegyet Indiába, követelte, itt és most, és utazzak el az Arunácsálához, Shivához. Arra kért, mivel ő egy hatalmas mozdíthatatlan kőtömb, legyek én az, aki a két hegyóriás között postást játszik és hozza, viszi a szerelmesleveleket. Nagyjából félálomban felhívtam hát egy utazási irodát, aki pont annyi összeget mondott, amennyiért épp eladtam egy képet, így mielőtt belegondoltam volna, mit teszek, vettem hát magamnak egy repülőjegyet.
Mindaz, amit leírok persze csak kitaláció, sem az én, aki ezt írja, sem a hegy, sem a szerelem nem valós, tudok róla. Ám azt is tudom, ez a legenda az Önvaló legszebb álma, ez a szerelem az Önvaló első rezzenése, a tudatosság első sóhaja, melyet nem előzött meg semmilyen belélegzés.
Egy kilégzés, ami egyszer csak keletkezett és ezzel kezdetét vette az álomteremtés. Igen, ebből az első szerelmes álomból keletkezett a világ, ami az Önvaló felől nézve káprázat, a világunk felől viszont a legnagyobb erő, ami képes arra is, hogy legörgessen egy várat a hegy tetejéről, hogy az csendben úszhasson azóta a torkolat felé.

Azóta, ahogy a vonaton kifelé tartva a városból meglátom a hegyet, rögvest fellélegzek, végre itt vagyok Úrnőm, szólítom meg,  mondd, mivel szolgálhatok neked.

Többek között azt mondta, hogy fessek róla, és meséljek e különös találkozónkról, a világnak tudni kell róla, miként arról már tud, milyen szív dobog a Pilisben, de arról, hogy a Duna partján áll az Arunácsala, a Shiva női aspektusa, arról még senki sem szólt.
Ez a hegy maga Shakti, a megtestestült, első isteni lélegzet, az első kiáradás manifesztációja, a szerelem jelenléte az anyagban, egy állandó emlékeztető arról, mi is a szerelem.

 

 

Mindazt, amit az utóbbi években a szerelemről írtam, ez a hegy sűgta nekem. Neki köszönhetem, hogy ott, ahol a világ jövő-menő érzelemmé, hormonoknak kiszolgáltatott jelenséggé kicsinyítette a szerelmet, én félrenézek, és megyek tovább a szerelem felé, aki önmagam valódisága felé vezet.
Mert a szerelem a halál kistestvére. És nekem, mint személyes énnek meg kell halnom, hogy önmagammá legyek.

Aki nem hiszi, járjon utána, vonatozzon ki, és üljön le a Duna partjára. Ja, de előtte felejtse el azt a világot, és azt az ént, aki a világban vezeti, mert itt ő útban lesz. Ez a hely a személyes én vége ugyanis. Igen, Shakti sokat kér, hogy felfedje magát..Tudok róla mesélni nem keveset..

 

 

(a képek egyelőre itt a felsorolás szintjén csupán, de ahogy befejezem a legutolsó nyár előtti képet, írok majd egy nagy írást a képekről egyenként, mert tényleg egy “vezetett festésmeditáció”, az, amit megjelenítenek. És néha azt gondolom, emiatt születtem magyarnak, a Shakti-hegy miatt. )