Ahhoz, hogy hitelesen tudjak írni és festeni, alá kell merítkeznem történetekbe, hagynom kell, hogy a megfelelő csomagolásom híján összevissza törjön, szabdaljon, alázzon a világ. De védőborításban “nem látni istent”, úgyhogy választani kell.
És egyelőre itt kell lennem, mert tudok arról, hogy csakis ebben a földi világban lehet hallani a megszabadulásról, és csak itt létezik olyan ujj, mely a relatívból az abszolút felé mutat, ezért kénytelen voltam én is befizetni egy körútra itt. Ahol, hogy rögvest az első eszméléskor el ne pusztítson a keserűség az emberi nemzetség önmaga árulása, hazudozása, lénye degradálása láttán, a szerelem érzésébe kapaszkodtam.
Szükségem volt valamire, közvetlen megtapasztalásként, ami e sorsba zárva is összeköt a valósággal, amit istenként becézünk itten. Az egyből az elején világos volt, hogy a szerelem, meghaladva a szeretet mélymeleg megtapasztalását, az egyetlen nem e világi érzelem.
Háromévesen már szerelmesen mentem óvodába, és a mai napig képes vagyok a legabszurdabb helyzetekben is életre kelteni magamban ezt az érzést, ami szerintem egy gyakorlat, a szív folyamatos készenlétben tartása arra, hogy a jelenségek között felismerje önmaga valódiságát.
Ami útközben változott, hogy míg fiatalon, ahogy azt szoktunk, igyekeztem eltakarni ezen intenzív képességem, mert tudtam, milyen sérülékennyé és kiszolgáltatottá tesz, addig mára inkább büszke vagyok rá, mely ez az egyedüli isteni jelleg bennem. És ami még változott, mára sokkal gyorsabban reagálok arra, ha felbukkan, és a legdrágább kincsként kezelem. És szégyenüljek is meg teljességében az engem általában nem értő, követni képtelen férfi előtt, egyértelműen a szerelmet választom.
Noha soha nem voltam klasszikusan férfiba szerelmes, az embert háttérként, vászonként használtam e nagyszerű érzéshez, melyen felfedheti magát.
Ha kellett, a szerelem mellé adtam a testemet is, ez inkább afféle szomorú kényszertevékenység volt, noha sok ponton élveztem, mert én is csak kéjelegni, örömködni akarok itt, naná, mint afféle szánalmas teremtmény. De az mára tény, hogy minden szerelem a szexus életre hívásával kezdte el lassú alázuhanását az anyagba, mely végül pusztulásához vezetett. Vagyis inkább úgy írnám, a szerelem látva, mire használjuk, hogy marasztalni, megkötni, emberivé tenni akarjuk őt, inkább elmenekült oda, ahonnan érkezett.
Az eredeti nő, miután mondjuk úgy elvégezte e világi kötelességét, és ha a sorsában volt, nemzett egy-két..gyereket, onnantól sokkal inkább a másik lényével vágyik összeolvadni, aminek bizony akadálya a testünk.
Idővel sajnos rájöttem, hiába, hiába dulakodunk mind mélyebben egymásba, és vágyjuk széjjel szaggatni a másikat szenvedélyünkkel, ezen az úton előbb vagy utóbb falakba ütközünk.
A sok-sok fájdalmas tapasztalat után a nő már nem akar mindenáron fizikai szinten egyesülni, hanem ennél egy valódibb, megtartóbb minőségre vágyik.
Éppen csak a másik közelébe hatol, de megáll azelőtt egyetlen milliméterrel, és a két forma között felbukkanó forrongó térrel játszik, azt simogatja, azt imádja, ami a valóság felcsillanása az anyagban.
És mindez persze nem jelenti azt, hogy mikor már elviselhetetlen ez az erő, feladja, és belezuhan a másik testébe, de legalább tudja, annak onnan már semmi köze a szerelemhez.
Ott már csak ismétel és ismétel, és őrület, nem unja meg ismételni magát az ember.