alcím: A női megváltó noha már megszületett, de fel is kell azt nevelni
Huszonegy éves koromtól pár évig rengeteg Hamvas Bélát olvastam, aztán egy ponton túl erősebb dózis kellett, mint a könyvek, ekkor kerestem fel egy tanítót, aki a realizáció praxisa felé mutat, aki mellett hosszú évek óta kitartok. Olyan ő nekem, mint a házasság, nehéz, próbák elé állít, de én mellé tettem le az életem.
Arra is emlékszem, már fiatalon is volt valami Béla szövegeiben, ami nagyon bántott. Mintha a szavak közötti résből egy állandó érzet, alapállás sugározna ki. Annak idején nem tudtam ezt meghatározni, de mára rájöttem, ez a sértett, a szerelemben megsebesült férfi hol csendes, hol hangos bosszúja a világ, a nő felé. Mert persze rá lehet fogni a világháborúra, a történelemre is, de nem érdemes, mert szerintem, az elutasított szerelemtől többet szenvedett Béla, minthogy leégett a háza és elvesztek az írásai. Hamvas Béla-szakértőktől lehet, kikapok, de már nem tágítok innen.
Épp ugye a Magyar Hyperion-on vagyok túl, (Medio kiadó, kiskönyvtár sorozat, szóval nem a barna életműsoroztat, mert az egyik másik mű!!!), életem abszurditása, hogy miközben olvastam, a saját történetem egy totál hasonló esetet hozott, mint a kötetben feljegyzett, ami a szerelem elvesztésének nagy lélegzetű panaszdala.
Át kellett élnem azt, milyen az, amikor a vágyott férfi nem veszi át a szerelmet, amit rajtam keresztül küldött neki a kicsike édes szíve, és senki más, én csak a postás voltam, és így ez a gyönyörűség méregként folyt szét a tájon.
Botrány és borzalom. Talán én voltam kevés neki, vagy egyszerűen nem volt eszköze, amivel átvehette volna, amit hoztam felé, mert minden keze tele volt. Mosott, gyereket nevelt, gitározott. Mára mindegy is, miért, a lényeg, írja Béla: “A megölt pillanat, az istenek vére kifolyt és méreggé változott.”
Pontosan ugyanez történt Hamvas Bélával is, június elején, mint én, irtóra szerelmes lett, talán Mancinak hívták vagy Margitkának. Noha még távol voltak, de mi a tízezer kilométerünkhöz képest biztos közelebb, és vágyakozásában így írt:
“Oly közel vagyok hozzád, hogyha kinyújtózom, már elérem az árnyékodat. Eddig minden terv fantasztikus volt. Tegnapelőttől kezdve a fantázia reálissá lett, közeledek örömemhez és veszélyemhez.”
Aztán a Manci a családra, a prioritásaira hivatkozva visszautasította őt. Béla teljesen összetört. Pár nap múlva már temetett is, a sírkőre annyit írt. Élt negyven évet a szerelem.
És onnantól esszéi csendes bosszúk is, két művészeti, filozófia írás közé beszúr egy kis női alázást, mint például egy ilyet.
“A nap azért nyugszik le, hogy fölkelhessen. A Halál azért van, hogy legyen születés. A szentkönyvek szerint a májá, vagy prakriti, vagy teh, vagy jin, vagy kali. Hozza az újat, és mindig az újat. Különös varázslat ez, amiben megszédülünk, amiből a férfi kilát, a nő soha. A megújulásból a nő nem ébred fel, mert önmagát nem ismeri, nincs is igénye arra, hogy ismerje, sőt ez ellen tiltakozik is. A nő önmaga felől tudatlan, és az is akar maradni. Mondjuk, a nő reflexiója a tükör. A tükör pedig a varázslat, amelyben nincs önismeret, csak önmagától való elragadtatás”
Ha most egy húszéves lennék, még magamra venném, és elhinném, rendben, nekem nőként ennyi jár. De azóta sajnos ismerem a sérült férfi bosszúhadjáratát, és pontosan tudom, nincs közöm a hamvasi nőleíráshoz.
Számomra ez, és írom ezt úgy, hogy pont kisírta magát épp Béla a Hyperionban, a szerelemben megsérült férfi bosszúja a nő felé, az, hogy akkor inkább innen lenézlek te önmagadra sem kíváncsi állat, te nő.
Szerelemben sérült férfiaktól szenved a világ, a fel nem dolgozott, száműzött érzelmek miatt, nem megélt, szerzetesi póz mögé rejtett eszement vágyakozástól, amit viszont az érzékeny nő egész lényében kiérez a férfiből, aki pedig a szemébe hazudja, hogy ez nem igaz.
Mit tegyünk hát itt nők, a férfiakra sajnos aligha számíthatunk? De bármit is teszünk, először a mi egymás iránti szeretetünk-szerelmünk kell elmélyíteni, csak együtt lehetünk sikeresek a férfiért, mert most ő a cél.
A fiaink, a férjeink, a szeretőink.
És ma már azt is tudom, ez a nőt alázó férfi is én vagyok, ő az én férfi részem, de éppen, mert nő testben élek, a női részemre vagyok csak tudatos, így őt a külvilágban jelenítem épp meg.
Integrálni szeretném e “leszakadt” szenvedő részem! Mert a férfi szenved mai világban nagyon, jobban, mint a nő, ezt kár szépíteni.
Tudok róla, hogy káprázatvilágban ideálmodott eszmékért harcolok, de valamivel nekem is el kell töltenem érdemben a maradék időt. Ti mivel töltitek?