Egon Schiele és Fernand Khnopff festménye “duálpárok”, egymás tökéletes kiegészítői. Életünk egyik legfontosabb témáját, az ölelést festik körbe, mely nélkül elszáradunk, elsorvadunk. Egyetlen őszinte, igaz ölelés napokra feltölthet, és átsegít elviselhetetlennek tűnő helyzeteken, mert az ölelés az örökkévalóság ígérete emberi testben átélve.
Hisz az, aminek nevét soha senki sem mondta még ki, és amit minden körbeírás eltakar csupán, ami erőt ad a hullámnak, hogy felemelkedjen a vízből, a szívnek, hogy pumpáljon, az szinte tárgyivá, megfoghatóvá lesz két egymást szerető, igaz szív közeledésében.
Isten földi síkokon az ölelésben lakik, és nem a templomban.
Ám mivel minden, ami megjelenik ebben a világban, rögvest kétarcú lesz, így az ölelés is.
Soha sehol nem bántalmaztuk egymást annyit, mint társas kapcsolatainkban. A szerelem magasfeszültség, melynek használatához az érzelmeken kívül rendkívüli önismeret és intelligencia kell. Különben az az erő, ami egy ideig csodaként fedte fel magát, rögvest megmutathatja másik arcát, és rombolni kezd.
Míg Schiele festményén az eggyé olvadás dicsőségét ünneplni a kettő, addig Khnopff-nál már látszik az anyagi formát öltött ölelésben rejlő veszély, mely párducként leselkedik ránk, hogy végül széttépjen. Ezt tudja mindenki, aki már volt “rosszul” szerelmes. Ami a szerelem “lerángatását” jelenti az anyagba, annak párkapcsolatokba, házasságokba zárását, isteninek hazudott, amúgy meg ember írta törvényeknek béklyójában sínylődését, ami akkora bűntény, hogy még egy ekkora égi kegyelmet is megsebesíthet és torzíthat.
Egon Schiele
Mindenki ismeri, aki már volt szerelmes, hogy van ennek az állapotnak egy égi minősége, egy pár hétig tartó szépséges őrülete, ami aztán rossz használat esetén fakulni kezd, és idővel ellenünk fordul. Ez nincs jól így, ennek nem így kellene lennie.
Fernand Khnopff
Éppen emiatt tartom rendkívül fontosnak a szerelem fogalmának újradefiniálását, a társadalomnak szerelemedukációra lenne szüksége, annak a tisztázására, hogy ez a jelenség noha megjelenik az anyagban, de mégsem a világunk része, és teljesen más törvények vonatkoznának rá, mint bármire, ami materializálódik.
Egy eredeti világban a szerelem volt az úr, és megjelenését bárhol, bármikor isteni kegyelemként imádták. A feleség dicsőítette az urát, ha annak élete úgy rendeltetett, hogy más nőbe is beleszeretett. Nem pedig a ma elterjedt törvények szerint, az ilyet titkolni kellett, és válni, házat, gyereket széjjel szakítani. Ha hagytunk volna egy olyan társadalmat kiépülni, ahol a szerelem az uralkodó erő, egészen biztos, hogy az a maga – számunkra követhetetlen – módján rendezte volna a dolgaikat. És hogy hogyan? Hát azt ezzel a javarészt elsötétült emberi szellemmel el sem tudjuk ma képzelni.