(halálközeli élményt már átélt barátaimnak lesz érthető legfőbbképp)

tegnap volt egy gyönyörű, gyötrelmes megtapasztalásom, mely noha az esemény szintjén nem egyezett meg a húszévesen átélt halálélménnyel, de a hatása, a „látvány”, a „táj” egészében ugyanaz volt. A nappali én volt az első, aki elhagyott, ám végig őrködött egy szubtilisabb jelenlét bennem, akit viszont még a tanúén kifejezéssel sem szeretnék eltakarni. Határozottan és nyomatékosan önnön személyes mivoltom szakadékánál álltam, amihez már nem kellett baleset, túladagolt módosító szer, mint húszévesen.
Abban a pillanatban, hogy a valódiságomat elfedő személy hátrébb húzódott, rögvest felfedte magát az a gyönyörűség, melyet azért a szerelem szóval címkézek, mert nem akarom elvonttá, elérhetetlenné tenni, a fogalommal nyomatékosítani szeretném, hogy mindenki ismeri, már biztosan átélte.

Az eset azért annyira megrázóan erős, mert 1994 óta, hiába töltöttem el húsz évet a tanítóm lába előtt, akinek hatására magam mögött hagytam a valóságról alkotott korábbi képzeteimet, hiába mászok és másztam fel kánikulában, monszun idején imádott barlangomba az Arunácsala oldalán, hiába adtam át magam a legmélyebb szenvedéllyel a férjemnek és szerelmeimnek, itt, pontosan itt, a halál kapujában harminckét éve nem álltam.

Belegondolni sem tudok, hányszor kezdtem el úgy meditálni, imádkozni, szeretkezni, írni, festeni, hogy egész lényemmel könyörögtem a végső válasz realizálásért, mert a tudással nem értem be. De nem az én kezemben volt az, mikor jön el a perc, hogy immáron tudatosan, hatalmas ismeretanyaggal, önnön lényem pereméhez érjek.

 

 

 

A megélés szerint a halál szerelmes találkozás, boldogságos gyönyörűség, a legjobb, ami megtörténhet, és amiből az ember még többet akar, és irtózatos a kín, amikor az élet aztán mégis visszahív a testbe.
Ám most azért nem volt annyira szörnyű, mint húszévesen, mert most már tudom, azt, ami a szakadékon túl vár rám, hol keressem a jelenségek között. Egyértelműen és határozottan a szerelemben, sehol máshol ebben az intenzitásban nem lelhető fel.
Ennek örömére a szerelmemmel álmodtam, ami egészében átszakította bennem a védekező falakat, végre zokogni tudtam a hiányától, melynek következtében egyre mélyebbre hatoltam az iránta érzett, soha el nem kezdődő és soha be nem végződő fekete szenvedélybe, aki én vagyok, és ezen a ponton az, hogy tragikus sorsa miatt épp nem mer velem szembenézni, nem számít. A szívemben lakó szerelem számít egyedül, ami az én szakadéka előtt utolsó pihenőhely. Vagyis inkább felkészülőhely.

A tegnapi élmény megerősített abban, szerelmes szívünkkel edzünk a halálra, és amennyi szerelmet felhalmoztunk az életben, ahogy vele bántunk, abból építünk hidat az örökkévalóságba, sőt azon is túlra. Csak az számít, miként kezeltük a szerelmet az életben, mit mertünk kockáztatni, feláldozni érte. És e témában rettentő rosszul áll az emberiség, hisz a szerelmet – ami a halál kistestvére, vagy másként szólva, a híd felé – jövő-menő érzelemmé kicsinyítette, számtalanszor elárulta, letagadta, hazudott miatta, lilára festette, és kiszolgáltatta a hormoknak. Arról meg nem is beszélve, hogy monogámiába zárta. Kettétört világunk besározta létezésünk legnagyobb kincsét, és azzal, amit tett vele, megfosztotta attól a minőségétől, hogy tényleges hídként szolgáljon lét és nemlét között.

 

 

Az, amikor életemmel és majd halálommal „szerelemedukációs” képeket festek és több száz – talán ezer is van már – oldal jegyzetet írtam e témában, amit még nem publikáltam, mert évek óta csak csak írom és írom, a szerelem és szeretteim iránti legmélyebb együttérzésből teszem.
Ez a hivatás tart még a testben, mert ezen kívül semmi, de semi nem számít itt igazán, az hajt hát, hogy visszahelyezzem a szerelmet eredeti rangjára, hogy segítségével szép, gyönyörű, fenséges.. legyen a halál, amit aztán már nem is halálnak, hanem szerelemnek fognak hívni.

Azt is látom már, e témában aligha találok testben tanítót, pedig mennyit kerestem, még a legnagyobbak sem tudtak e ponton segíteni nekem, és életem szerencséje, hogy az itt szükséges útmutatást, az edukáció legsürgetőbb részét egy testét elhagyott tanító adja át nekem. És ezzel tudom, az ép eszemmel játszom, de amíg egy százalék valódiságot adok a fizikai formámnak, addig a szellemi entitások mibenlétét is ekképpen kell kezeljem, és ez most egy rendkívül meredek rész.