érhető sokak részéről a kritika felém, hogy itt, az ökológia katasztrófa előtt két másodperccel, a gazdasági összeomlás közepében, a szellem, a valóság műgurukkal való kiárusítása idején, luxuscikknek tűnik az, hogy még mindig az emberi kapcsolataimmal foglalkozom. Pedig szerintem a lehető legfontosabb, legértékesebb valutába fektetek épp, amit nem mos az sem, ha majd itt minden összedől.
Ez pedig a kettő, a három…között megjelenő szeretetalapú, szenvedélyes, szerelmes tér, az egyetlen “valami”, ami már noha szubtilisan, de már tárgyi, az én számára is létező, érzékelhető, így nem valóságos, de mégis mintha átjárást biztosítana oda(ide), ami örök és még azon is túl van.
Ez a kettő, vagy három között megjelenő szent tér az én istenem, és amitől erőnek erejével távol próbálom tartani a személyiségem, aki rögvest birtokolni akarja azt, ami sosem lesz az enyém
Semmivel sem vagyok jobb a Deákné vásznánál én sem, az énem, mint börtönöm engem is ugyanarra kárhoztat, mint itt bárkit. A birtoklásvágy, kisajátítás, féltékenység, irigység nekem is bázistulajdonságaim, melyeket évezredek óta kódolnak belém az őseim.
És az, amikor “poliamorként” definiálom személyem, körülbelül olyan, mintha a hajamnál fogva próbálnám kihúzni magam az emberi kapcsolatok posványából, melyből csak a saját elhatározásom, hogy másképp akarom, menthet meg.
Megint a saját kis falusi, poros, mégis számomra egyetlen és ragyogó életem eseményeit tudom felhasználni arra, hogy megmutassam a gyakorlatban, hogy vigyázok erre a térre, illetve hol vannak az elakadásaim.
Adott egy férfi és egy nő, a nő jelen esetben én vagyok. Szeretik egymást szerelemmel, szenvedéllyel, de mert a sorsuk szerint egyelőre olykor tízezer kilométerek választják el őket egymástól, és az online csatornák más jellegű használata konfliktust generál, így számos esetben félrebeszélnek egymás mellett, ami teljesen szükségtelen, mégis rettentő valósnak tűnő fájdalmakat okozott már köztük. Röviden összevissza sebesítették egymás egy év alatt.
Ez van, emberek vagyunk, függésekkel, félelemekkel, kondíciókkal, innen indulunk. Adott egy harmadik nő, aki földrajzilag közelebb van a férfihez, és aki barter megállapodásban szépséges kapcsolat alakít ki vele. Az egyikük zenét oktat, a másikuk ezt kezeléssel fizeti ki. Hatalmas lehetőségük van, a zene és az érintés segítségével találkozni.
Persze hogy sokat képzelegtem ezen, és egyedül Európában a falat kapartam sok éjjelen át.
Mindenki tud mindenkiről, a kommunikáció szintjén elvileg rendezettek a viszonyok, ám addig, míg nem látom őket, mégsem vagyok nyugodt. Aztán, most végre leküzdöttük a köztünk lévő kilométerezreket, tegnap azt mondja a férfi, igyunk egy kávét, és noha én azt javaslom menjünk a jobb oldali cukrászdába, ő balra fordul hirtelen egy másikhoz. Éppen csak leülünk, belekortyolok az italba, amikor megáll előttünk egy motor, a férfi odaint, a nő inkább félrenéz, már menne tovább. Elpirul, hezitál, aztán mégis elindul felém. Persze, hogy tudja, hogy ki vagyok, és addigra már én is, ő a sokat elképzelt tanítvány.
Közelebb jön, kitárja a karjait, amibe olyan nagyon jólesően belesimulok. Érzem az erős szorítását, a csontos, de izmos testét, és nagyjából beszélni is elfelejtek a zavaromban. Jaj de jó ez az ölelés, de jó lenne benne maradni, nagyjából idáig érnek a gondolataim.
Aztán a nő és a férfi beszélgetni kezdenek, szándékosan picit arrébb húzódom, nem akarom hallani, hogy miről, csak fürdőzni szeretnék abban a közös térben, amit hónapok óta vigyáznak kettőjük között a zene és az érintésterápia által.
Bárcsak ne hagynák abba a beszélgetést, bárcsak tovább élvezhetném ezt a finom, minden porcikámat közrefogó közeget, ami csak az övék, melyet a furulyaszó és a lágy érintések tisztítanak hónapok óta, és tesznek az isteni jelenvalósághoz mind hasonlatosabbá. Picit szerelmes leszek a szerelmem és a tanítványa közötti térbe, és arra gondolok, de jó is lenne most kettőjük között megpihenni, míg a férfi tanít és a lány tanulja, míg a lány érinti, és a férfi befogadja. Nézem őket, és egyre csak nő a gombóc a torkomban. Sírni kéne, nna, végre. Úristen, hát emiatt a gyönyörűség miatt képzelegtem hónapokig. Csak közel kellett jönni, csak bele kellett lépni a térbe a férfi(m) és a mellette lévő másik nő/nők közé.
Aztán ezen annyira fellelkesedtünk, én a nő és a férfi, hogy átmentünk a jobb oldani teázóba is, ahova eredetileg indultunk, és elkezdtük együtt nézni az ott felvonuló nőket és férfiakat, és azt beszéltük, kinek melyik tetszik és miért. A teám megint cukorral ittam, aznap már a sokadikat.
Ja, mi lesz velem így, ha ellep a sok cukor, a szerelem édessége?