Évezredek óta állt ott megkövülve,  pedig sosem volt jó tartópillér, két lábon állva mindig is billegett. Egyszer eszébe jutott, hogy még  azelőtt, hogy kariatida lett kislányként sokat állt fejen, néha fél órákra is így maradt, ilyenkor észre sem vette, hogy múlnak a percek. A két lábon állás okozta billegést feloldotta az egy pontban rejlő biztonság. Eldöntötte, innentől megfordul, s eztán inkább a talpaival tartja meg a mennyezetet. De már akkor feltűnt neki, hogy az épület az ő ereje nélkül sem dőlt össze, megmaradt.

 

DSC00547

 

 

E változás egy időre kielégítette, egy egész évtized telt el így, sőt annál is több. Aztán egyszer csak óriási vihar jött, dörgött az ég, szél cibálta a görög zászlót, megijedt a félsziget a téltől, sohasem látott még ilyet. A tomboló vihartól megingott a kariatida lába,  sokáig hozzá sem ért a tetőhöz. Akkor lett övé  a bizonyosság, az  épület nem dől össze tartóereje nélkül sem. Noha fájdalmas volt a felismerés, hogy eddig feleslegesen időzött egy szerepbe belekövülve, de ennek következtében gyors elhatározásra jutott.

 

 

kari1

 

Eldöntötte, elég, befejezi, elindul.
Onnantól csak ment, ment, folyton csak előre lépkedett, senkinek sem árulta el, hova. Útközben hiába látogatta meg a főisten aranyesőként majd hattyúként, mióta látta, hogy az épület megáll nélküle is, már az sem érdekelte.

 

DSC_0627 - Copy - Copy - Copy

részlet a Szerelmes kariatida c. festményből

 

Ez a nagy változás egy időre kielégítette, egy egész évtized telt el így, sőt annál is több. Volt ideje hát bőven arra, hogy ezt is annyira megszokja, hogy belekövüljön. Én már így találkoztam vele az Akropoliszon.

Aztán egyszercsak óriási vihar jött, a 2018-as év januárjának legelső napjainak egyikén, éppen akkor, hogy én is ott jártam.
Dörgött az ég, szél cibálta a görög zászlót, reszkettem a téltől a félszigeten, mely egy napra megmutatta, hogy ő is létezik. Megrázta a dunyháit, fehérre akarta festeni a tájat,  de mire hozzám ért igaz már csak eső lett, csúnya athéni eső, szürke szemű, a szél miatt meg olyan erős, mintha búzaszemek estek volna rám. A tomboló vihartól megingott a kariatida lába is, egy pillanatra hozzá sem ért a tetőhöz, és láss csodát az egész épület nélküle is boldogult. Nem dőlt össze a kariatida nélkül sem.
Mivel alig voltak turisták  a romok között, én is épp az egyik oszlop mögé bújtam el, a kariatida szabadon mocoroghatott, láttam. Kukucskáltam.
Hangosan beszélni kezdtett, egy időre elfeledte, hogy a többiek is mind ő maga, így fennhangon magát szólította meg, és akkor kimondatott, vége van. Indulok. Eleget szolgáltam az épületet, felőlem akár össze is dőlhet, nem félek, ha feladat nélkül maradok, minden pózban kibírhatatlan ez a feladat, melyet évezredek óta cipelek.
Kilépett a  mozdulatlanságából. És láss csodát, az épület megállt nélküle is.
Akkor sejlett fel előtte a nagy titok, neki itt eddig semmi dolga nem volt, hasztalan időzött egy szerepbe belekövülve.

Elindult.
Ment, ment feltartóztathatatlan elszántsággal, és végre fogalma sem volt, hova, eddigi céljai kifakultak, hiába jött el hozzá a főisten aranyesőként majd hattyúként, hisz mióta látta, hogy az épületek megállnak nélküle is…

 

DSC_0627 - Copy - Copy