A festményeimről gyakran azt állítják, hogy fantáziák, egy táj, ahova menekülök, amit képzeletből építek, hogy ne kelljen elviselni e világ kettétörtségét. A fantáziát fest kifejezésnek van valami enyhén lesajnáló jellege.. Te, aki nem bírod el a valóságot, hát fantáziálsz. A tapasztalatom viszont az, hogy mikor festek, vagyok reális, és azon kívül az egész életem, a magam köré képzeld-álmodott-vizionált világ a fantáziám, ami az első, önmagamra ébredő gondolattal kezdődik hajnalban, s amit aztán rendszerint heves szívdobogás és gyomorfeszültség követ. Azzal a ténnyel való szembesülés, hogy úristen, ne már, újra..
Miután húszévesen először néhány pillanatra szétszakadt e világ vászna, hogy átragyogja egész lényem az, ami van, éveken át nem találtam azt a testet magam körül, ami addig védelmezett. A tükörben noha láttam, hogy van ott valaki, de semmiféle valódiságot nem társítottam hozzá ezek után. Hogy mégis valamelyes működni tudjak ebben, új testet kezdtem festeni magamnak. Ebből a szempontból igaz, egyfajta védelmet alkottam magam köré, de már csak egy céllal, hogy az így elkészült forma megkezdje a legutolsó és legnagyobb munkát, ez pedig a művészet segítségével a teremtett természet leleplezése. Igen, én is látom, van ebben egy kis ambivalencia, újjáalkotni magam azért, hogy aztán leleplezzem. De így történt, és azóta is így van.
egy még tavaly tavasszal festet képem az említett férfinek, alkotás közben szembesültem vele, micsoda páncél borítja, amit ha átölelek egyből felsért, sőt.. hogy ne adjam fel megdupláztam a visegrádi hegyet és egy lingamot építettem rá, és leültem közéjük hatalmas lilás vulvaként, így már el mertem indulni e szerelem felé, ami a maximumnál is többet kért 2024, 84*84cm
A festészet nem fantáziát teremt, hanem éppen ellenkezőleg, leépíti azt. Az egyes művek lehetetlen küldetése az, hogy lemossa a jelenségek kettős természetét, legalábbis egy rendkívül megfeszített mozdulatsor által erre próbát tegyen. A festés rettentő szellemi munka, ami gondolati síkról indul el, és nagy mértékben igénybe veszi az agyat. Szóval senki se higgye, hogy valami révületben világokat vizionálok, éppen ellenkezőleg, erőnek erejével mosom le e látszatvilág hazugságait, az árulást, a mocskot, a hazugságot, az ámítást, és e tervezési folyamatban rendkívül kifáradok. E megfeszített állapot aztán a kép elkészültéig velem is marad, szóval így irigykedjen az, aki azt hiszi, könnyű neki, csak festeget.
Most megint napok óta képet tervezek, ilyenkor megvizsgálom azt a tájat, ami körbevesz. A tárgyi, mentális és érzelmi környezetemből merítek. A kiindulási pontjaim ugyanolyan banálisak, mit minden életé. Például egy emberből indulok ki, akit szeretek, de aki ugyanúgy, mint én is, a sorsa által szennyes. A történetében esélyem sincs közvetlen hatni rá, hisz hogyan is nyúlhatnék egy másik élethez, az az övé. De a művészettel igen, azzal lehetőségem van legalább egy kép erejéig megszabadítani teremtett, kettős természetétől. És még jobban és jobban belé szeretni.
folytatása ugyanennek a szerelmes történetnek, Joachim és Anna szerelméből és szenvedélyéből merítve erőt 2024, 84*84cm
Másfél éve sok festményemen egyetlen férfialakon dolgozom, ő a sorsom, én meg megfeszítve magam, szeretem. Szeretni nem mindig könnyű, meg kell tanulni, fel kell hozzá nőni, nem születtünk úgy, hogy szeretünk.
Miközben én festek róla, ő csodák csodája a maga eszközeivel, tőlem még mindig tízezer kilométer távolságra ugyanezt teszi velem, mint én vele. Lemosom/ lefestem róla a természetét. Ő a hangszerével hatol a hangom, a hang mélyére, hogy meghalljon engem. Így készülünk egymásra.
nagy ő a halál. a halál rózsaszín. 2025, 84*84cm