Mantegna halott Krisztusa kapcsán
talán nincs más olyan jelkép, melyet annyiszor és annyiféleképpen használtak fel és ki, mint Jézus alakját. Kereszten lógó teste szinte közhely, olykor mémfogás, hordjuk zoknin, pólón, alsógatyán, tehát joggal gondolhatnánk, hogy rendkívül be lett szennyezve. Ám mégis az, amire az alak utal, érintetlen marad, mert a piszkos kezek, a dölyfös, mindent magának akaró én maximum csak mutogathat felé, de el nem érheti.
A világunkat mozgató, a Földet pályáján tartó őserő ez, a semmi legelső megnyilvánulása az anyagban. Szeretet. És ezen a helyen fontosnak tartom nyomatékosítani, a szeretet már valami, amiről tudunk, amiről képeink, képzeteink vannak, a személyes én tapasztalja, ismeri, ebből pedig az következik, hogy még mindig nem a valóság birodalma. Mert amiről az én tud, az nem valódi.
Igen, az életben ő a legelső és legfontosabb erő, a legbiztosabb támpont az úton, de létünk nem szorítkozik az életre csupán.
Jómagam járműként használom, miatta bírok reggel felkelni, és egyáltalán ez ad okot és értelmet arra, hogy levegőt vegyek itt a siralom völgyében.. A megfelelő polcon van bennem, a megnyilvánult világ részeként tartom számon, s tudom, e járműből egy ponton viszont ki kell szállni. És “oda” a szeretet sem jön velem.
És azóta, hogy Földünk egyik legnagyobb tanítója, aki az Ujj volt és a Mester felé mutatott, itthagyta a testét, ereje szétáradt közöttünk, és elérhető mindenki számára. Használjuk azt, amit elosztogatása során sokszorozódik, mert tényleg semmi más hajtóerőnk nem létezik.