Az önmagam szivatása után megnézett A szer című, nem tudom elképzelni mekkora befektetésű film után sürgősen mosakodnom kellett, és moziban. Semmi másra nem vágytam, minthogy az a fekete, ami vászonként tartja meg az egész jelenségvilágot, a rajta futó filmmel valami őszinte, egyszerű, emberi történetet mutasson nekem. És ennél jobb választásom nem is lehetett.
Szilágyi Zsófia már az Egy nappal évekkel ezelőtt nagyon közel jött hozzám, de ezzel a filmjével még azon is túltett, és pontosan azt adta, amit a (film)művészetben olyannyira keresek. Az élményt, mely lebontja én és én között a falat, és valódi találkozást teremt. Ezt pedig úgy teszi, hogy játékfilmje szinte dokumentumfilm, a szereplők szinte nem is szerepelnek, hanem csak folytatják az életbeli gesztusaikat, mondataikat.
Rendkívül jóleső volt a mozi által még széthasznált arcokról egy újabb bőr lehúzása, és eddig sosem látott szereplőkkel való találkozás. Nem történt más, csak beülhettem a mellettem guruló autóba, már persze, ha befértem, ugyanis a kis piros Peugeot-ban a szinte valós időben zajló költözés miatt aligha maradt hely, és az ott ülőkkel ugyanazt a párbeszédet folytattam, mint előtte a sajátomban. Lényegében a mindennapos benső-külső dialógusainkba, a legszürkébbnek mondott hétköznapjainkba csöppentem bele, és azt éltem át, itt mi mind ugyanarról beszélgetünk körbe körbe, karikába.
A szavainkkal futunk a boldogság után, miután megfogalmaztuk a fájdalmainkat, miközben Á-ból B-be cipeljük magunkkal együtt az egész életünket.
Igen pontosan ennyi bőrönddel, zsákkal és dobozzal érkezünk minden találkozásra, csak ez a film végre megmutatja azt, amit rejtegetünk. A mázsás terheinket, amelyek lényegében életünk kellékei, és amik nélkül nem is tudnánk élni. És közben azon gyötrődünk halálig, menjünk vagy maradjuk, egyedül vagy külön, falun vagy városban, és hogy legyőzzük-e magunkban a dühöt, a gőgöt, és amikor nagyon nehéz akkor is folytassuk-e. Vagy ha már tényleg nem lehet, akkor hagyjuk abba végre?
A filmben egy csodálatos, erős nő válik két gyerekkel, akiktől én már tíz perc után frászt kapnék, olyan idegesítőek. A párkapcsolati gyűlölködés azon szakaszában vannak épp, amit minden valamire való házasságban átélünk, amikor éppen a másik szagát sem bírjuk, az otthagytott zokniktól őrjöngünk, és már a kilincset sem fogjuk meg szívesen a másik után.
Jóvári Csenge és Konrád Zsuzsanna főszereplők
A világmindenség legmélyebb sötétsége ez, amire ha csak gondolok is könnyek jönnek, amikor azt, aki apává/anyává tett gyűlölni kezdjünk. Amibe ugyanannyira nincs beleszólásunk, mint abba, amikor belé szerettünk.
Sajnos, a világban fennálló egyensúly éppen csak a számlát nyújtja be, és itt éppen fizetünk a tegnapok szépségéért, de mindezt csak azért szerintem, hogy ha itt nem adjuk fel, akkor talán tényleg megszerethetjük egymást, egyszer majd.
Szilágyi Zsófia
De a filmben ettől még nagyon messze vagyunk, még nyílt a seb, még ordítunk és most – egy időre/örökre – külön térbe kell mennünk, és költözünk. És mégis milyen nagyon, de nagyon gazdagok vagyunk ezekkel a különös barátokkal, angyalokkal itt mellettünk, akit segítik vinni (élet)terheink.
És most nem kezdek matekozni azon, hogy A szerből hány ilyen érzékeny, csodás forgatókönyvet lehetett volna megfilmesíteni. A világ egy rém igazságtalan hely, ahol a felszínt elöntötte a szar, de mi szerencsére nem a világ felszínén élünk.