Február hatodika reggelén búcsúztam el a fiamtól először hosszabb időre, gyorsan én is messze “menekültem”, próbáltam tömködni az űrt, amit maga után hagyott. Tudtam, új helyszínen, mely nem őrzi közös életünk minden pillanatát, könnyebb lesz eloldozódnom tőle. Az elmúlt 23 évben, hogy saját családban éltem, erre edzettem. Tudtam, minden nappal közelebb kerülök a búcsúzáshoz, amire jobb előre felkészülni.. De a szárazedzés során csak pici izmokat növesztettem magamra, így az új helyzet az elején csak leterített.
A gyerekvállalás gondolata sohasem bukkant fel bennem, a kérdésig, hogy akarok-e családot egyáltalán el sem jutottam. Már kétéves feleség voltam, és még egyszer sem beszéltünk arról, szeretnénk-e kisbabát. Kettősünk teljességgel kitöltött minket. Aztán abban a kilenc hónapban döbbentem rá, amikor a fiamra vártam – aki fittyet hányva a biológia törvényeire megérkezett -, eddig micsoda őrjöngő hiánnyal is éltem. Most vagyok életemben először kerek, sőt napról napra egyre kerekebb és végre élvezem annak a tényét, hogy testben lakom. Beköltöztem végre önmagamba. Mintha csak magam miatt nem lett volna érdemes, eddig keringtem hát a forma körül a térben.
A várandósság kilenc hónapja az emberi együttlét egyetlen elviselhető módja lett. Etalonidőszaka az életnek, melyhez képest minden más korszak kevesebb. Vagy így, ilyen fájdalmas, gyönyörű közelségben, a másikat saját magamból táplálva, lénye alá rendelődve, vagy sehogy. Nehéz is azóta igazán bármilyen kapcsolatban is megnyugodnom.
Találkozhattam valakivel azelőtt, hogy testi formájában létezett volna. Mint idea, legszebb valósága érkezett belém, és általam bugyolálta az élet testbe.
Aztán ahogy világra jött, a forma elrejtette. A négy és fél kilós, hónapokig ordító, mellemet az első nap teljességgel szétszívó, öntörvényű, az élet összes önzőségét magán viselő kis csomag eltakarta a várandósság egységélményét. De van egy emlékem, egy engem teljességgel átíró tapasztalatom róla, így a forma okozta elfedés mindig is csak időszakos maradt.
Halott anyámmal érzem át azt a közelséget, amit a fiammal születése előtt. Elhagyva a testét fedte fel előttem valódi természetét. E meztelenségét ismerve lettem képes végre szeretni őt, s most már be merem vallani, míg élt ez nem mindig volt így, hisz személye homályba burkolta őt.
Viszont a fiammal úgy nyitottam, ahogy anyámmal befejeztem.
Ez az anyák színről színre látása.
“Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről-színre.Most csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek, ahogy én is ismert vagyok.” – Pál apostol első levele a korintusiakhoz (részlet)
Múlt héten ismét találkoztunk. Szinte teren és időn túl. Mint forrásból ittam a közös napokból. Majdnem megfulladtam, oly hevesen kortyoltam. Vigyáznom kellett volna. Megrészegültem, elfáradtam az örömtől.
Voltak nehéz perceink is, személyeink csak hadakoztak, pedig annyira vágytam vele ismét eggyé lenni, de ehhez át kellett hatolnunk az életen.
Aztán sikerült, először találkoztunk igazán a test díszleteinek takarásában. Talán amiatt sikerült, mert már régóta feladtam, hogy ilyet is lehet.
borítókép: Boldogasszony 85*85cm, 2003. somogyireka.hu