Mi sem bizonyítja jobban a krisztusi erőtér időt és teret nem ismerő jelenlétét, mint az ószövetségi Ábrahám-történet, mely aztán teljes pompájában Jézusban öltött testet, hogy letompult érzékszerveink számára is befogadhatóvá váljon önnön valónk dicsősége.
Isten mindent odaadna nekünk, az egész birodalma a mienk lehetne, ha képesek lennénk befogadni, amit nyújt felénk. Ám emberi mivoltunkkal akarjuk megkapni őt.
Kereskedelem ez, a lélek legsötétebb tájainak titkos árucseréje, ahol úgy tűnik, ahhoz, hogy át tudjuk venni ajándékait, előbb át kell adnunk neki mindenünk. Egész életünk folytonos fogyás, csökkenés, röpke együttléteink után rögvest búcsúzunk. Éppen csak szeretnénk átölelni értékeink, de már a semmit markolásszuk a tenyerünkben. Nincs senki közöttünk, aki önszántából mindenét átadná, mert pont az tesz minket emberré, hogy ragaszkodunk.
Isten kívánsága Ábrahámtól nem emberi léptékkel mér, ilyet az egyén képtelen önszántából teljesíteni. Önfeláldozásra előbb készek vagyunk, minthogy saját gyermekünk máglyára küldjük, pedig az ábrahámi történet szerint ez lenne az, amit Isten kér tőlünk azért, hogy át tudjuk venni kincseit. Ide megérkezve biztos csődöt mondunk hisz e teljes önátadás az ember számára lehetetlen cselekedet. Egy ponton túl már csak Isten tud felénk nyúlni és átrántani a maga oldalára. Ám ehhez meg kell tennünk azt, amit saját erőnkből meg tudunk, és olyan meztelenre vetkőzni előtte, amennyire csak tudunk, hogy ő az utolsó aktust rajtunk elvégezze.
Ábrahám válasza már nem emberi felelet, lépései a hegy irányába, a tűzgyújtás, majd gyermeke kikötözése, annak a bizonyos hetedik arcunknak a levétele, amit már nem képes az ember egymaga megtenni. Ezen a ponton, az első hatszor hét esztendő folyamatos vetkezése után, ha jól haladtunk, és őszintén éltünk, meg kell érkeznie annak a beavatkozásnak az életbe, melyre, ha csak gondolunk is , beleborzadunk..
Itt már Isten emeli fel Ábrahám kezét, majd ő is tartja vissza, hogy fiába döfje a kést. Az örökkévalóság kertje ez, ahol embernek helye nincsen.