Állandó vita tárgya az, vajon hazug, zavaros, etikátlan ember alkothat e ragyogó művet? Szóval, hogy az ember vajon csak csatorna-e, ami függetlenül személyes állapotától át tud engedni magán üzenetet? Ez utóbbi kitétel egyből feltételez egy rajtunk kívülálló világot, melynek szócsövei vagyunk, egy a bennünk lakozó énségnél hatalmasabb entitást, ami minket használva fejti ki hatását. És itt rögvest ideológia vitába ütközünk, hogy létezik-e isten kívül, vagy ő a mi valódiságunk másik neve a személyen túl.
Nem titok, számomra ez a csatornaság mese hab, spirituális, vallásos átverés, valódiságomon kívül – akit soha meg nem ismerhetek, mégis ő létem alapja – nincs felettem hatalom, így nem létezik senki, akit csatornáznék. Maximum önnön “rétegeimet” világíthatom mind jobban át, és szólhatok egy mélyebb megvalósítottsági szintről.
Tehát a mű mélységének, igazságának megdolgozottságom, átvilágítottságom az előfeltétele. Korrupt lényből csak korrupt színvonal születhet, amit persze zseniálisan el lehet kozmetikázni tehetséggel, virtuozitással, színjátszással, és ebben egyre ügyesebb a világ, nem hiába van tele kívül csillogó-villogó művekkel, melyek belül üresek.
Mára olyan zseniális lett az ember, és ez jócskán beszivárgott a művészetbe is, hogy képes magára venni csillogó, önmegvalósítottságot tettető mezeket. Mára nem kell csak egy kis színészi képesség, és el lehet tanulni, hogyan kell eljátszani festőt, zenészt, karmestert. És mivel olyan érzéktelenné lett a tömeg, mert ő maga is javarészt valamely saját szerepének rabja, ezért megtapsolja azt, ha önmagát látja külső világban. A valódi mélység pedig hallgat, mert annak rossz a PR-ja, vagyis nem elég jó a csomagolása.
Ez van, ebben a rendszerben kell túlélnie ma annak, aki még hamvasi értelemben komolyan veszi a művészetet:
“senki sem tudhat többet, mint aminek előfeltétele ő saját maga” (…) “valaki azt, amit csinál, úgy tüntetni fel, mintha tudná, holott emberi lényében egyáltalán nincs is meg” (…) “magasrendű művet csak magasrendű ember készíthet”(…) “többet látszik tudni, mint ami ő maga, a szemfényvesztésnek olyan foka, ami a művészettörténetben példátlan” (…) “tehetség magasabbrendő érintettség nélkül” (részletek Az öt meg nem tartott előadásból)
És a hamvasi mondatok rám is roppant súllyal nehezednek, és mindennap el kell végeznem e lelkiismereti vizsgálódást. Vajon nem állítok-e többet, mint amit meg is valósítottam, és a kérdésfeltevés mellett, mellyel napi szinten bombázom magam, kétféle módon folyamatosan gyakorolnom kell. Itt nincs láblógatás, vakáció, és el kell viselni a buta kérdéseket, és te mikor dolgozol?
Az egyik gyakorlás az évtizedek óta tartó alkotás, a másik pedig a személy folyamatos tisztán tartása, az én eszement küzdelme a rajta élősködő paraziták lebontására, ahol a cél a meztelenség, a teljes átvilágítottság.
És úgy hiszem, ez utóbbi praxisnak a legjobb gyakorlóterei az emberi kapcsolataink, hisz soha annyit nem hazudunk sehol, mint a férjüknek, feleségünknek, állítólagos szerelmeinknek.
És itt rögvest az unos-untalan ismételt, de annál is kedvesebb témámhoz kerülök, ami a poliamoria, az etikus non-monogámia, mert lényünk, napszerű, szívszerű, áradó természete és istent kereső szexusunk aligha fér el a monogámia falai között egy életen át. Kizárt, hogy ne repesztené meg annak falait.
A kör bezárult, minden messzemenőbb, komoly vállalkozásunk, -melyek közül a legkomolyabb az isteni én kutatása -gyakorlóterülete, alapja az őszinte párkapcsolat, ott lehet a legtöbbet tisztulni, tanulni, átvilágítódni. Egymás fényében. Egyedül könnyebben megy az átverés. De egy jó társ a fejünkre koppinthat minden időben, mert kívülről sokszor jobban látszik, ha hazudunk.