Január volt, akkor már hosszú hetek óta mínusz tíz alatt dideregtünk, s jó pár napja nem kellett használnunk a hidakat, ha át akartunk jutni a folyó túlsó partjára, mert az egyik reggelre egyetlen tömbbé fagyott meg a Duna. A Margit hídnál felvettem a korcsolyámat, és pihenő nélkül felcsúszkáltam Zebegényig, pedig Nagymaroson vártak időre.
Békés utam volt, sehol egy hullám, sem utasszállító hajó, mely máskor hatalmas örvényt kavarva maga alá sodorna. Sőt, most a fogaikat csattogtató, éhes krokodiloktól sem kellett félnem, mert jégbe fagyva pihentek ők is. Így e megdermedt pihenőidőben felkereshettem végre a lakóhelyüket, amiről aztán csodák csodájára kiderült, hogy az nem más, mint a saját képzeletem.
Felfedezve azt, amitől évezredek óta rettegek, rájöttem arra, miért is nem vettem észre felfelé a Dunán korcsolyázva a visegrádi hegyet. Mert nem is volt ott igazán, hisz végre arra figyeltem, ami tényleg létezik, és nem arra, ami azt káprázatként eltakarja. Ezért a hegy helyén az önmagamból merítkező és mozdulatlanságomat körbetáncoló alakjaimmal találkoztam, akik megmutatták, a hegy a várral nincs is ott, csak én vagyok és táncolok. Időtlen idők óta körbe-körbe, miközben meg sem mozdulok.
Aztán amikor Zebegényhez érve visszafordultam, – hogy végre eljussak Nagymaros vasútállomásig, ahova az utazásomat eredetileg terveztem, – egy ideig még nem változott semmi. Mígnem kicsit késve ugyan, de végre odaértem a találkozóra. Akkor már a mozdulatlanságom és az azt körbetáncoló ének sem voltak jelen, ott már csak egy a folyó jegén felém korcsolyázó férfit láttam.
Az élet bevetette ellenem az utolsó fegyverét, hogy végleg elintézzen.
Marina Abramović és Ulay performansza emlékére: https://www.youtube.com/watch?v=XprgZEzDIyg