Január volt, hetek óta mínusz tíz alatt dideregtünk, a hidakat sem kellett használnunk, ha át akartunk jutni a túlsó partra, mert egyetlen tömbbé fagyott meg a Duna. A Margit hídnál felvettem a korcsolyámat, és pihenő nélkül felcsúszkáltam Zebegényig, pedig Nagymaroson vártak időre.
Békés utam volt, sehol egy hullám, sem utasszállító hajó, mely máskor hatalmas örvényt kavarva maga alá sodorna. Sőt, most a fogaikat csattogtató, éhes krokodiloktól sem kellett félnem – melyek a megfelelő tutaj nélkül rögvest felfalnának a létforgatagban – mert jégbe fagyva pihentek ők is. Így e megdermedt pihenőidőben felkereshettem végre a lakóhelyüket, amiről kiderült, hogy az nem más, mint a saját képzeletem.
Felfedezve hát azt, amitől évezredek óta rettegek, a saját képzelődéseimet, rájöttem arra, miért is nem vettem észre felfelé a Dunán korcsolyázva a visegrádi hegyet. Mert nem is volt ott igazán, hisz végre arra figyeltem, ami tényleg létezik, és nem arra, ami azt káprázatként eltakarja. Ezért a hegy helyén az önmagamból merítkező és mozdulatlanságomat körbetáncoló alakjaimmal találkoztam, akik megmutatták, a hegy a várral nincs is ott, csak én vagyok és táncolok. Időtlen idők óta körbe-körbe, miközben meg sem mozdulok.
Zebegényhez érve visszafordultam, hogy végre eljussak Nagymaros vasútállomásig, ahova az utazásomat eredetileg terveztem. Kicsit késve ugyan, de végre odaértem a találkozóra. Akkor már a mozdulatlanságom és az azt körbetáncoló énjeim sem voltak jelen, ott már csak egy a folyó jegén felém korcsolyázó férfit láttam.
Az élet bevetette ellenem az utolsó fegyverét, hogy végleg elintézzen. A szerelmet.
Marina Abramović és Ulay performansza emlékére: https://www.youtube.com/watch?v=XprgZEzDIyg