https://www.tamera.org/
Ahogy az első írásomban utaltam rá, Tamera lenyűgöző létesítmény, és aki esővizet akar gyűjteni, s tavas vidékké varázsolni aszályos tájakat, napfénnyel sütni húst és megtanulni azt, miként érdemes a gyógynövényeket egymás mellett úgy termeszteni, hogy ne alakuljon ki csata köztük – mert igen, ők is önálló személyiséggel bíró élőlények – annak felettébb ajánlatos a közösség programjain részt venni.
Sabine Lichtenfels és Dieter Duhm, az alapítók
Ám abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy az eredeti generáció, az alapítók eszméi abban a forradalmi radikalitásukban léteznek-e még, mint ahogy ezt ők elképzelték?
Dieter Duhm a hely egyik szülőatyja nagybeteg és rettentő fájdalmakon van túl, és Sabine, a felesége sem volt annyira lelkes a legutolsó beszélgetésében. Az ő alapvető és lényegi koncepciójuk az volt, – amivel mélységesen egyetértek, és a személyes érdeklődésemnek ez a valódi oka feléjük, mert én aztán tényleg nem hiszek a földi paradicsomban, meg sem kertész, sem mérnök, sem állatvédő nem vagyok, – az az, hogy itt minden de minden és ők is nyomatékosítják MINDEN konfliktus, nyomorúság, háború oka a párkapcsolataink zavarában rejlik.
Ők is úgy hiszik, amíg az emberiség legalapvetőbb drágakincse, lényegében az egyetlen valódi erőtartaléka a szeretet/szerelem/erosz területén egy százaléknyi hazugság, tisztátalanság, elhallgatás is van, addig esélyünk sincs arra, hogy valódi változásokat eszközöljünk.
A túravezető utalt is egy történetre, mely szerint a napenergiával foglalkozó mérnökök között valami – párkapcsolati – konfliktus volt legutóbb, aminek következtében nem a megfelelő módon működtek a gépeik.
A Dieter Duhm-féle felvetés szerint, noha rendkívül fontos a megfelelő élettér harmonikus kialakítása, de esélyünk sincs megteremteni azt azelőtt, hogy nem rendezzük emberi kapcsolatainkat.
Dieter is a szerelem a párba zártságából való kiszabadítását célozta meg. A fő harca nem a fennálló világ átalakítása, hanem a szerelem és az őt kísérő erosz felszabadítása, melynek első lépcsője a nyílt kommunikáció.
Ám ehhez, és erről is írtam sokat, már érett személyek kellenek, akik először is magukban rendezték a szerelemmel a viszonyukat, és annak mibenlétét nem a másiktól teszik függővé.
Tehát – és itt kapcsolódnék igazán hozzájuk – minden szerelem alapja a megfelelő, a személyes ént meghaladó “önismeret”, ahol a megfelelő tanítók kísérete mellett feltett egyetlen és lényeges kérdésre, hogy “Ki vagyok én a valóságban?” NEM várunk választ, hanem belesimulunk a válasznélküliség, mélyfekete gyönyörűségébe..
Csak e pont után lenne szabad párt keresni, mert csak itt válik valósággá az, hogy a szerelem nem a társam, hanem én vagyok. De ha úgy adódik kedvem, hát rávetítem a szerelem “ragyogását” az ő alakjára, és együtt ünneplem vele a szerelem, mint a valóság első és leártatlanabb manifesztációjának megjelenését az anyagban.
És ha már itt tartunk, miért ne hívhatnánk ebbe az ünnepbe többeket is vendégségbe? Miért ne ünnepelhetnénk közösen a szerelmet, ami senkié, ami a szabadság maga, és ami ma fulladozik a párkapcsolatokban..
Valami ilyesmit sejtek Dieter gondolataiban, amikor megoldást keres a legnagyobb kérdésre, hogyan gyógyíthatnánk meg az emberiséget kollektív szerelmi bánatából?!
És noha hallottam a túra alatt a legvadabb “hogyan mentsük meg a világot?” elvekről, de a szerelmi bánatból való kigyógyulást mintha elfelejtették volna.
Mintha lassan, de biztosan, – legalábbis erre utalt a bemutatót vezető férfi és nő, – zárnának vissza a párok monogámba, mert noha képesek évente annyi vizet összegyűjteni, hogy az őket tároló hordók több száz kilométeres sort tesznek ki, de a kommuna alapfeltevése, mintha a polcon landolt volna, a megoldhatatlan feladatok között.
Ám én meg ezt tapasztalva még nagyobb hőfokon lángolok, mert érzem mekkora is a feladatom, mert én a Duhm-féle alaptanterv megvalósításán dolgozom!!
