Másodjára is végignéztem/kínlódtam. Na jó, nem becsülettel, mert néha belepörgettem, mert itt rögtön tudtam, hogy nem hagyok ki semmi lényegeset. Valahogy az első perctől kezdve más a film “szövete”, és az isten tudja, milyen érzék ez, ami így lát. Ez a film a tarrbélai mélypont. Elvesztem, felzabált, leuralt a saját tehetségem. Eszköztáram csapdájába estem, és elfelejtettem, hogy nem a kellék a cél.
Hogy van ez, hogy már az első filmkockánál látszik, hogy a kikötőben minden csak majdnem olyan, mintha.. művi, eljátszós? És hogy van az, hogy aztán négy év múlva, amikor Ricsi, a lovacska bevágtat jobbról a vásznon, hirtelen megint mindennek súlya lesz?
Hirtelen a hosszú percekig tartó lovaglás a semmibe visszatölti azt a megnevezhetetlen gyönyörűséget, ami A londoni férfiból “kifolyik”?
Ám az is tény, London után nyilvánvaló lett, a tarrbélai film a sarokba szorította magát, és innen nincs tovább, csak áttörni a falat, és erre tett kísérletet A torinói ló. És Tarr tudja, oda, ami a falon túl van nem kísér el a művészet, arról nem lehet filmet forgatni, az sosem lesz a mienk, mert mi vagyunk belőle.. A film csak eszköz volt a keresésben, és Torinóba érve a művészet elvégezte a rá rótt feladatot.