Annak idején, 2011-ben, mint “fiatal, az igazságot keresőnek” kulcsfilmje volt, irányt adóként használtam azon az úton, melyen az én az adottnak vélt helyzetéből elindul kezdőpontja felé. A filmet nem a világ, hanem a személyes én kihunyásaként kezeltem, mert az már akkor is tény volt, mit erőlködni itt a jelenségekkel, hisz először az ént, akiben felbukkan az élet képzete, kéne valótlanítani.
Sejtettem már akkor is, hogy Tarr Bélának nem biztos, hogy ez volt a tudatos szándéka, ám miután az élményét már alkotásként eltávolította magától, így önkényesen, saját javamra használtam azt. Az akkori, nagy mozitermes megtekintés egy a nappali ént magam mögött hagyó, félálomszerű létben való igazi kaland volt. Élveztem, mai szóval végigmeditáltam az egészet, és csendben annyit mondtam magamnak, na végre, ide is megérkeztünk, hisz miután a teremtés elérte a csúcsát, ahonnan nincs tovább, itt az ideje elindulni oda, ahonnan ez az egész felbukkan. Ami nem lesz fáklyás menet, hisz azért a bizonyos nullpontért bizony útközben mindent oda kell majd adni, és az fájni fog..
A film pontosan ráillett a számomra “üdvös” advaita tanításra, mely önnön gyökérokunk, az én forrását kutatja, miután feltette a világmindenség egyetlen fontos kérdését.
A mozi után elkészítettem a A torinói ló után szabadon című festményemet, és az egészre egy kötetet is építettem, inkább ugrok egy hátraszaltót, én, akit sosem teremtettek címmel. Amiről ma azt gondolom, picikét öntelt cím, de hát fiatalon, milyenek is legyünk. Szóval nem mondom, hogy nem volt meghatározó élmény.
A második nézés – szándékosan a budapesti mozis vetítés valós idejében, itthon – természetesen nem adta ugyanazt csúcsélményt, már tudtam, milyen eszközökkel, és mire megy ki az egész. Most inkább rosszul is esett, hogy utat mutat az elképzelt kezdetek felé. Olybá tűnt, mintha kissé nagyképűen, hisz ő előre látja, mi jön majd, készre gyártott koncepciót/receptet kapnék magam felé. Ami azért veszélyes, mert az út, amit a film felvázol, tényleg a összes utak legintimebbike, legszemélyesebbike, mert a világból kifelé, a saját szívünk felé vezet, ami tényleg ilyen sűrű, sötét és ismeretlen és ahol nincs semmi az énünk számára.
Szóval szigorúan fontos lenne a filmet Tarr Béla vallomásaként tekinteni, neki így néz ki a “hazafelé”, de nincs két egyforma út, pont azon fogunk vissza is jutni, amit mi teremtettünk magunk köré. És azért azt is lássuk be, A torinói út pedig egy férfiisten rükverc teremtéstörténete.
Ráadásul mostanra roppant fárasztónak és feleslegesnek is tűnt ez a két és fél órás, visszafelé vánszorgás a kezdetekhez. Mára simán csak gyorsabb lettem, és míg tizenkét éve még jólesett ez a hosszított menet, mostanra inkább fiús “pöcsölésnek” tűnt. És beszóltam volna, gyerünk, haladjunk már. A szív nagyon közel van. De azt is tudom, a férfiak 99%-a ebben a tempóban halad, ha halad egyáltalán.
Ám azt gondolom, mégsem kéne itt hátradőlni még, ezután, hogy Béla is belátta, ez a férfiisten gyártotta világ csődbe ment. Itt, hogy vége van annak, ami alapjaiban volt rossz, el lehetne kezdeni igazán teremteni, és talán először meghallgatni a nőket is. De lehet, hogy ahhoz újjá kell születni Tarr Bélának is, mert én még egyetlen férfit sem láttam, hogy meghaladta volna önmagát.
