Ha hónapot, időjárást, hangulatot kellene kapcsolni édes kis hazámhoz, akkor Magyarország a novemberi, a ködös, a félálomban szunnyadó. Nem szomorú, dehogy, se nem depressziós, azok az északiak, meg a portugálok. Magyarország – ahogy a másik Béla megírta – egyszerűen csak nem akar az aranykorból felébredni, és ezért álomittasan hatol az életen át. És minden felszíni nyomorúsága ellenére, gyönyörűség ide tartozni. Én tényleg azt hiszem, a végső kiszabadulás iránti vágy egyik előfeltétele, mert magyarként tudom, hogy az aranykor is csak egy hely, ahonnan tovább kell állni..
És azt, hogy november és borús és szomorkásan álomittas a legtökéletesebben a Tarr-filmek adják vissza. Imádom őket. És most úgy döntöttem, hogy illően ehhez a legszebb évszakhoz, ehhez a semmilyennek hívott hétfőhöz, ami igazi kedvencem – igen pont így, hogy esik, hogy ködös, hogy csontba hatolóan hideg – Tarr hetet tartok. A moziban látott Káprázat annyira boldoggá tett, hogy fokozni akarom a Tarr-féle örömömet. Újranézem mindet szép lassan, és pótolom, melyeket nem láttam. És az 1979-es vizsgafilmje ilyen.
Elképzelem a 24 éves Tarr Béluskát, ezt az alázatos, de nem szerénykedő, a maga képességeivel igenis tisztában lévő nagyszerűséget. Akiben már ennyi idősen is minden eszköz, képesség és szeretet ott volt, hogy országunk talán legnagyobb rendezője legyen. Őt, aki nem a művészetet akarta megújítani, nem a sosem látottat bemutatni, mert pontosan tudja, az Ószövetség óta nincsenek új történetek. Ismétlünk, ismétlünk, és annyiban lehetünk mégis újak a Nap alatt, ha teljes és tökéletes meztelenségünk, ártatlanságunk felfedve azt és úgy mutatjuk meg a világot, a szerelmet, a kínt, a tájat, a halált, a születést, a férfit és a nőt, ahogy pont mi látjuk.
Az új a Nap alatt a szerepek nélkül létezni merő, áttetszőségre törekvő, egyszeri és soha vissza nem térő énje, akin keresztül igenis látni azt, amit szem meg nem láthat.
Ez Tarr Béla, aki művészetével lerántja a látszatvilág káprázatát, és csak annyit mond, hát lássatok általam.
És ez a valójában roppant újszerű, de a legtermészetesebb művészeti hozzáállás már a vizsgafilmjéből is kiviláglik. Mert abban az eredendő meztelenségükben – és itt a szereplők még fizikailag is azok – tárja fel az emberi lelket, ahogy azt csak kevesen tudják.
Tarr titka pedig csak annyi, hogy nem szerepel, nem szerepeltet, hogy a szereplőkhöz írja a filmeket, és akkor ilyen zavarba ejtő bájjal nyílnak meg a kamerájának az emberek. Itt éppen egy szépséges modell, egy “Otto der Normalverbraucher”, hétköznapi férfi és egy takarítónő. Annyira végtelen egyszerű és természetes és őszinte ebben a filmben minden. Imádni való hetvenes évek, aminek valami különös tapintása van. De jó, hogy éltem benne, hogy emlékezek.
Nézzétek, szeressétek.
És egy kicsit élvezzük magyarságunk végre, köszönhetően Tarr Bélának.