szerelmesfilm Tarr Béla-módra
Nagyon vártam a mozitermes vetítést, eddig láttam monitoron és legutóbb, hazafelé repülve, telefonon, hogy ne legyen túl nagy a gyomorszájas, mikor landolok. Mert az ideérve – ahol megállt az idő és visszafelé haladunk, – mindig az. A különbség a mozi és az egyéb eszközök között “csak” annyi, mint élőben látni a kedvenc Paul Klee-festményemet vagy albumban. Vagy, mint elképzelni, hogy hozzád érek, és meg is valósítani. Ááá, nem nagy, hanem enorm, ahogy a német mondja.
A csillékkel együtt egyből jöttek a könnyek is, aztán csak kapaszkodtam jó ideig a székbe, hogy ki ne repüljek magamból nagy boldogságomban. Sokáig nem is a filmet néztem, több ponton emlékeztem rá, hanem inkább csukott szemmel szívtam magamba az “illatát”. Novemberi eső áztatta erdőszag, avar és rothadás, köd mindenhol, ami valótlanítja a tájat és engem is, és miután még délben sem kel a nap, úgy dönt, aznapra inkább ágyban marad. A Kárhozat a november filmje. Ez van, eddig jutottunk emberként, a tizenegyedik hónapban még van remény, tényleg megpróbáltuk..
És bizony vagy másfél órát ünnepeltem benne a férfit, Karrert, aki egész alakos jelképként hozza annak talán legmagasabb minőségét. Értem ezalatt azt, ahogy a nővel bánik, ahogy látja, érzi, imádja őt.
De meg nem értheti. Honnan is érthetné meg azt a minőséget. Melybe anyaghiány miatt, hisz Évához érve elfogyott a matéria, Ádámból kellett kiszakítani egy kis részt, és akibe kétségbeesésében, “ádámos kudarcában”, mert nem így képzelte el legfőbb művét, az embert, végül az isten belelehelte teljes önmagát, majd kiszállt a teremtésből..(persze, tudok róla, hogy ez az egész teremtési mizéria is csak egy “elmekonstrukció”, tudok én mindent, de minek)
Ebben a filmben egyértelműen a férfi a – majdnem – győztes, tényleg majdnem megmássza a legnagyobb hegyet, ami a férfi életében a nő. Megpróbál annak teljes ismeretlenségéig elhatolni, aztán ahol elfogy az út, ott meghajol, lehajtja a fejét, csendben marad, és csak abban bízik, ezt az áhítatot ki lehet tartani. Nem lehet, dehogy lehet. Az emberi rész nem marad csendben, az izgága és nyugtalan, nem isteniülhet. Bármennyire is törekszik, lesz egy pont, ahol megtörik majd, mint Karrer is, pedig olyan közel volt a cél. Tényleg a csúcs előtt adja fel. Csak az fránya szentháromság, az ne lenne, a kisebbrendűségi komplexus, a féltékenység és az irigység triumvirátusa.
A nő itt viszont súlytalan, semmilyen, csak egy hang, szép és színésznő, melyre ezúttal a férfi projektálja legintimebb reményét, hogy az isten emberi testben megismerhető.
Megismerhető, ha a személy ezen a nehezített akadálypályán, ahol még két másik hímmel kell ütköznie, félreáll, ha nem szűnik meg imádni az ismeretlent mindenáron. De végül megszűnik, és önös kis nyomorúságát választja, ha nem birtokolhatja a nőt. Elbukott, nem volt elég imádni, magának akarja azt. Ez a férfi pokla, hogy kerítést akar..
Ebben a filmben “két angyal” kap lehetőséget valódi, megtartó szárnyakat szerezni, Karrer és a ruhatárost játszó Temessy Hédi. Az egyiknek sikerül..A többi szereplő hozzájuk képest csak díszlet, bármennyire nagyszerű is a játékuk. Ez Hédi és Karrer filmje.
Ez a film egy “isteni” csoda. A zenéje az éter maga, március óta, hogy legutoljára láttam, ezt hallgatom. Az operatőri munkának minden egyes képkockája fényképészeti remekmű. Azt hiszem, ez volt az első mozitermes vetítés, mióta Medvigy Gábor nincs köztünk.
A teremben kétórás áhítat.
És ezután jött a Sátántangó, ami meg A torinói lóhoz vezetett..értem én, mégis úgy hiszem, a ló nem a vég. Az ember számára igen, de tényleg emberek vagyunk csupán?