Mestermű. Kedvencem.
Nem adja magát könnyen, de minél többször nézem, annál mélyebbre hatol. Eddig nem is figyeltem a történetre, annyira el voltam foglalva a gyönyörűségével, pedig Tarr már itt előrevetíti azt, amit A torinói lóban véghez is visz, a férfi piedesztálra állítását, a férfiprincípium, mint az árulás, a mocsok, a hazugság leleplezését, melyen még a legszentebb női erő sem tud segíteni.
A Kárhozat előtt ülni – mindenképp moziban – számomra pont olyan, mint a tanító lábánál lenni, aki a végső valóság felé mutat.
A Kárhozat nem is film, sokkal inkább a vászon maga. Ahol a két képkocka közül elősejlik a látszatvilágot megtartó fekete, és még fekete se. Itt tényleg egyszerre “látod” a minden létező előtti sűrű, sötét semmit, és az arra rávetülő filmet, délibábot is. Ami azért különleges, mert a legtöbb film eltakarja a vásznat, a legtöbb élet kitakarja lényünk valódi, makulátlan, támasz nélküli gyönyörűségét. De ez nem.
Ha ünnepnapot kell megnevezni az évben, akkor nekem az egyik az, amikor a Kárhozatot vetítik valamelyik budapesti moziban. Soha máshol nem érzem ennyire, hogy magyar vagyok, és, hogy ez végső soron milyen irtózatos gyönyörűség minden nyomorúságunkon túl. Annyira borzasztó annak a ténye, hogy magyar, hogy ezt csak úgy lehet kibírni, ha a szíved a mellkasodra tűzve hordod. Tessék, szúrjatok, próbálkozzatok, úgysem fog sikerülni, mert a szívem nem e világi szerv, és azon nem fog a kardotok. A Kárhozat alatt még az is jólesik ahogy a “honfitársam” mellettem szuszog, mocorog, mert tudom, hogy míg a csillék jöttek a film elején, elfelejtette kinti életét. A cipőjét a bejárat előtt hagyta, és a moziba, mint szentélybe lépett be. S bőven lehet, hogy a villamoson zavarna a közelsége, itt a figyelme a koncentrációmat erősíti.
Jó együtt magyarok, végre, végre. Ide egy külföldit sem hozunk be, magunkra maradtunk, ezt így csak mi értjük. Magyarmagány, fogjunk hát össze, innen csak együtt menekülhetünk.
Aztán az ünnep fénypontja az első Víg Mihály-féle zenei betétdal, a bőröm alatt csorognak a könnyeim, áhítat, varázslat. Zenemű, amely eltávolítja a káprázatot, és végre letompult emberi érzékszerveimmel is látom, hallom, amit fel nem foghatok. És ahogy elindul a körtánc, az esős jelenet, amikor Cserhalmiék táncolnak egyre csak azt mondom: most és most és most akarom kimerevíteni az időt. Csak egy picikét lassulj le, kérlek, és a kétperces betétdal legalább tízszer tovább tartson, mert most végre boldog vagyok.
Miközben a háttérben zajlik a gyalázat. A főszereplő nő, aki amúgy az angyal maga, boszorkánynak van kikiáltva, pedig milyen gyönyörűen és éterien több férfit is szeret és szolgál, és ha kell bizony a férje miatt el is adja magát. Igen, igen, ott a kocsiban, amikor a főnökön könnyít.
Szeret férjet és szeretőt, és nem akar választani, és a film nem is kéri erre, messze-messze túlnő alakja a sáros, ösztönlény férfin, aki végül elárulja őt, pedig tudja, semmi mást nem tud Karrer – Székely B. Miklós -, hogy a nő áll az ajtajában annak a világnak, ahova ő nélküle be nem hatol. Karrer tudja, hogy a férfi nő nélkül halott matéria, ő hozta el ebbe a világba, és ő viheti ki innen, ha hallgat rá. Mégis, mégis magát választja a férfi, és árulóvá lesz, lealjasodik kutyába és vonyító ugatássá lesz a sorsa az örök kárhozatban. Pedig látta az ajtót a nőben, melyen keresztül kimenekülhetne személye börtönéből.
Aztán Tarr ezt a vonalat szépen végig is viszi. A torinói lóban már teljesen nyilvánvalóvá teszi a hímprincípum, a patriarchátus gyalázatát, úgyhogy le is kapcsolja inkább a villanyt, mert ennek így vége van.
Tudok persze, hogy tudok erről a gyalázatról, melyet Tarr kihangosít, tudom, látom a színvonalat, ahova a hím lezüllött, és ez ellen harcolok. De egyedül ehhez kevés vagyok, miként a filmbéli nő is. Csak akkor döntjük le a patriarchátus rémuralmát, ha összefogunk nők, ha többen imádjuk ugyanazt a férfit, ha egymásban nem konkurenciát, hanem támaszt és segítőt látunk. De hát hol vannak a nők, azok legtöbbje is férfi lett. Mindettől függetlenül, küzdök az utolsó lélegzetemig, és Tarr Béla is saját fajtája lealjasodása ellen, mert ezt, aki Férfi látja.