2026. január 6.
ahogy közeledik az én időmnek is a vége, egyre jobban élek két világban. És mind inkább az enyém a bizonyosság, hogy ha egy százaléknyi valódiságot is tulajdonítok ennek a személynek, aki formaként körbeölel, akkor ugyanannyi lehetőséget kell adjak azoknak is, akiknek már nincsen testük.
Vízkereszt napja van, jutott eszembe hajnalban, és az is, mára fogyott el a türelmem, elég volt a legendából, a keresztény ünnepből, most már megélést, közvetlen tapasztalatot akarok róla, akinek gyönyörűségét el sem tudom képzelni.
Szeretném legalább a köntösét megérinteni, és végre megnyugodni kicsit a lábai előtt.
Tizenöt éve – hogy beültem a teljesen üres Toldi mozi nagytermébe és egyedül megnéztem A torinói lovat – várom, várom az eljövetelét. Az első Tarr Béla-filmem volt, stílszerűen a végével kezdtem, ahonnan aztán az évek alatt visszasétáltam a többi alkotáson keresztül az elejére.
A film után égig, sőt annál is magasabbra ért az örömöm. Tarr Bélában testvérre leltem, akit ugyanaz a tűz hajtott, mint engem, az én végső és teljesen kihunyásának gyönyörűsége még az életben, mely rettentő gyakorlathoz – szádhanához – a művészetet használja eszközként. A torinói ló a szanszkrit tapasz – तपस – szó széles vásznú megjelenítése volt nekem, ami csak az élet felől nézve önsanyargatás.
Egyértelmű volt, Tarr nem egy újabb halálra, majd az abból adódó újjászületésre készül, hanem a csodálatos mahászamádira, ám hogy sorsát ily gyönyörűen bevégezze, annyi finomabb és szubtilisabb létezés után, sorban állt egy emberi testért. El kellett jönnie ide a siralom völgyébe, mert az út a végső kiszálláshoz ezen a kis szürke, provinciális bolygón és egy emberi testen keresztül vezet. Mert ez a dolgok rendje, az emberi élet a “kijárat”.
A film után letette utolsó eszközét, a művészetet, megállt az én szakadékánál, és tizenöt éve annak, hogy megadta magát, de nem rajta állt az, hogy „zuhanhasson” végre. Mert noha a karjai már a semmi felé nyúltak ki, a lábai még a szikla peremébe gyökereztek, mintha még valami vagy valaki nem engedte volna.
Tavaly tavasszal, abban a térben, ahol hol élőt és hol holtat is látok, ahol ébren álmodok és alvás közben ébren vagyok, sejlett fel, hogy Béla álmában filmet forgat, és hogy felkér asszisztensnek..
Megsúgta, hogy eszébe jutott, senki más, mint A torinói ló mogorva főszereplője, Ohlsdorfer tartja még mindig rabul az életben.
Fogta hát Bók Erikát, a női főszereplőt, és megkérte, tartson nagymosást. Odaállt mellé és kérve könyörgött neki, Ohlsdorfer lánya – és jutott eszébe, ej még nevet sem adtam ennek a szegény lyánynak a művében- mosd ki a sötétet abból a filmból, suvickold le a filmkockáról a feketét. Most le az elmúlt évszázadok férfi gyalázatát, és gyújts finom, női fényt ide a végére. Hogy a történet ott érjen véget, ahol kezdődött. A nőnél.
Tarr megalkotta hát álmában az utolsó utáni filmjét, és engem kért meg, hogy fessem meg annak plakátját, és a premiert 2026. január 6-ra tűzte ki. És hát nem hiába nem bírtam már magammal hajlnalban, amikor agóniája végén járt..
Rám is gondolt, a legnagyobb vágyamra, hogy Vízkereszt napjára végre elkészülhessen a palástja, és megérinthessem őt. Őt.
Isten veled kedvenc rendezőm. Köszönöm, hogy utat mutatsz itt, ahol nincs is út. Jövök utánad.